2012. Irán-Irak túra második rész, Irán

Irán

Ott-tartózkodás ideje: 2012. aug. 07.  - 2012. aug. 20. (13 nap)

2 hozzászólás I 5 389 látogató olvasta. Rögzítve: 2012. nov. 29. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar ruba Beszámolója

Cimkék: Irán Teherán Shiráz Shiraz Iszfahán Esfahan Kerman Bam Yazd Mashhad Tabriz Kandovan Urmia Urmiai-sóstó vonat busz mecset nagymecset Imam Khomeini Khamenei taxi Perszepolisz 

Átérve az örmény-iráni határ iráni oldalára egyből éreztük, hogy egy más világba csöppentünk. A határállomás épülete is teljesen más jellegű volt, mint a szocreál örmény társa, és a katonák szovjetes zöld egyenruháját is a sivatagi rejtőzködésre alkalmasabb homokszínű ruha váltotta. A határátkelés zökkenőmentes volt, a határőrök nagyon kedvesek és közvetlenek voltak, többször is mondták, hogy nagyon örülnek, hogy az országukba látogatunk, és üdvözölnek minket. Az ellenőrzés után váltottunk egy kevés pénzt, mert bár tudtuk, hogy a határátkelőkön nem épp a legjobb árfolyamon váltanak, azért nem akartunk fél napig egy fillér nélkül lenni. A frissen szerzett pénzből 200Ft-nyi riálért vettem is gyorsan 2db 0,33-as dobozos Coca Cola-t és 3 darab helyi karamellás csokit. Az irániak pénzéről a riálról mostanában sokat lehet olvasni, hogy hiperinfláció van, meg baj. Ott ebből akkor még csak annyit éreztünk, hogy 1 euróért a tervezett 15000 helyett 26400 riált kaptunk. Akkoriban 1 euró 280Ft körül volt, ezért az egyszerűség kedvéért úgy számoltunk, hogy 1Ft=100riál. Érdekes, hogy az 500riálostól (kb. ugye 5Ft) az 100,000 riálosig vannak bankjegyek, és van az 500,000 riálos (kb. 5000Ft) csekk, ami nem bankjegy, de akként funkcionál, sok értelmét ennek az elkülönítésnek nem látom. A legnépszerűbb bankjegyek a húsz- és ötvenezer riálos, ezután el lehet képzelni, hogy amikor az ember átvált kb. 90000Ft-nyi eurót riálba, akkor micsoda bankjegyköteget kap. Én például az első napunk végén 9,370,000 riállal rendelkeztem, amit akkora köteg formájában kaptam meg, hogy a pénztárcámba be se fért, sőt az egész iráni tartózkodásom alatt nem apadt olyan mértékűre a bankjegyek száma, hogy az beférjen a pénztárcámba, így a pénzt csak az övtáskámban tartottam magában. Mivel igen kis címletek (1000-2000riál) is papírpénz formájában vannak, így azok a bankjegyek nagyon hamar elhasználódnak, ezért a legtöbb tízezresnél kisebb bankjegy (de sokszor a tíz-, húszezresek is) olyan állapotban van, mintha a kutya szájából húzták volna ki, rengeteg a megragasztott, szakadt bankjegy. Az összes papírpénzen Khomeini ajatollah látható. A pénzrendszert tovább bonyolítja, hogy a helyiek legtöbbször nem riálban mondják az árat, hanem tománban, amit úgy kell átváltani, hogy 1 tomán = 10 riál. A kiírások hol riálban vannak, hol tománban, erre jobb még vásárlás előtt rákérdezni, nehogy úgy járjunk, hogy a hihetetlenül olcsónak gondolt termékről kiderüljön, hogy hihetetlenül drága. Újabban kezdik használni a Khomeinit is mint pénzegység, bár ezzel még ritkán találkoztunk, ebből 1 egység 10000 riálnak felel meg, tehát például 10khomeini=10,000tomán=100,000riál=1000Ft, itt az egyszerűség kedvéért forintba átváltva fogom írni az árakat. Tudom kissé bonyolult, de egy-két napa alatt belejön az ember. A határról már sötétedés után indultunk tovább, ezért a tájat már nem láttuk, ám mobiltelefonunk előbb azeri szolgáltatóra váltott, jelezve, hogy közel járunk a Nakhicseváni területhez, ami Azerbajdzsán része. Végül Tabriz után kicsivel elaludtunk. Reggel mikor felkeltem már világos volt, és a sivatagban mentünk egy jó nagy autópályán. Hamarosan feltünedeztek Teherán első elővárosai, majd maga Teherán. Már messziről látszott a szmogfelhő, ami beborítja az egész várost. Teheránban találkoztunk a couchsurfingről megismert emberrel, aki vállalta, hogy fogad minket, Sahram-nak hívták. nagyon rendes volt, kocsival furikázott minket mindenfelé, és segített nekünk elintézni amiket el kellett. Először is Rékának kellett valami iszlám-kompatibilis női ruhát találni, mert volt ugyan hosszú ujjú ruhája, de az pulcsi volt, ami a 38 fokban nem túl praktikus. Ezután vettünk egy helyi mobiltelefont, mert arról sokkal olcsóbban lehetett telefonálni, főleg, hogy sokszor kellett a chouchsurfing miatt helyiekkel telefonálni, ez magyar telefonnal percenként 1100Ft lett volna, az iránival meg 10-20 ft-okból megvolt egy ilyen beszélgetés. Az elején 1000Ft-nyi riált töltöttünk rá, az 2 hétig elég volt, úgy, hogy 4-en a hazafelé sms-ezést is erről a telefonról intéztük. Megvettük továbbá a másnapi Shirázba szóló buszjegyünket, méghozzá luxus-VIP buszra, 1100km-re 2900Ft-ért . Teherán hatalmas, több mint tizmilliós nagyváros, és a konstans káosz jellemzi, főleg a közlekedését, így ezekkel a dolgokkal el is ment az egész napunk, már csak egy dolog volt hátra. Este 9-kor ugyanis az Azadi-téren találkoztunk 3-ik útitársunkkal Andrissal, aki kicsit korábban indult mint mi, ő Grúzia felől Azerbajdzsánba ment, és ott eltöltött 4 napot, így jött ki neki úgy, hogy fél nappal később ért Teheránba mint mi. Másnap reggel először elmentünk a vasútállomásra, hogy az út hátralévő részére vonatjegyeket vegyünk, de kiderült, hogy a vasútállomáson nem lehet vonatjegyeket venni, ahhoz utazási irodába kell menni, ennek a rendszernek a lényegét komolyan nem sikerült megértenem azóta se. A sikertelen vonatjegyvásárlás után az Azadi-térre mentünk, ahol összeszedtük 4-ik útitársunkat Bálintot, aki Bécsből isztambuli átszállással repülővel jött. Így végre mind a 4-en együtt voltunk. Délután még megnéztük a Niaravan palotát, ami az utolsó két dinasztia (Qajar és Pahlavi) idején szolgált a sah rezidenciájaként. Érdekes épületegyüttes volt, és a belépő mindössze 50Ft volt fejenként (egyébként Iránban az összes múzeum/műemlék, ahol voltunk 50Ft-ba került, kivéve az iszfaháni örmény templomot, ami 150Ft-ba került, hiába az örmények itt se hazudtolják meg magukat). Utána már nem volt sok időnk, visszamentünk a szállásra, felvettük a csomagjainkat, és irány a buszállomás. Mivel ramadán volt, így egész nap nem ettünk semmit, szerencsére a buszállomáson lévő büfé nyitva volt, itt egy hatalmas szendvics üditővel 200Ft volt. A buszon csakúgy mint a Jereván-Teherán járaton csak 3 ülés volt egy sorban, nagyon kényelmes volt, jól tudtunk aludni. Az út elején még meleg vacsorát is adtak, üdítővel, reggel meg reggelit szigorúan még napkelte előtt, szürkületben. Shirázba megérkezve akadt egy kis gondunk, ugyanis a 3 ember közül, aki couchsurfingen jelezte, hogy fogadna minket, senki se tudott valóban szállást biztosítani. Próbálkoztunk, de végül egy szállodában töltöttük az éjszakát 8 dollárért, ami belefért. Az első napunkon Shirázban nem sok minden történt, sajnos péntek volt, ráadásul Imam Ali ünnepe is, ezért aztán minden zárva volt a mecseteken kívül. Megnéztük a Shah Cheragh mecsetet, amire igazán szavak sincsenek, hogy milyen gyönyörű volt belülről, a teljes falfelület tükördarabokkal volt beborítva, hihetetlen csillogást és fényjátékot eredményezve. Az első gondolatom a mecsetben az volt, hogy ha Budapesten ilyen mecsetbe lehetne járni még lehet én is muszlim vallásra térnék. Első eredménytelen napunk után a második shirázi napba kellett lehetőleg mindent bezsúfolni, ami terveztünk. Először elmentünk a világhírű Perszepoliszba, a perzsák 2500 éve lerombolt ősi fővárosába. Szinte megelevenedett az ókorral foglalkozó történelemkönyvem. A hely remek az erre fogékonyaknak, nagyon komoly ott sétálgatni a 2500 éves ékírással borított kőfalak között. Perszepolisz kb. 75km Shiráztól taxival jöttünk ki, ami megvárt minket, majd át vitt a Nasq-e-Rostam nevű helyre, ahol egy nagy sziklafalba négy perzsa király (Dáriusz, Xerxész, Artaxerxész és II. Dáriusz) sírjai találhatóak. Az egész közel 170km-es út a 3 óra várakozással 5000Ft-ba került, amit ugye négyen fizettünk, tehát fejenként 1250Ft ból saját külön taxinkkal utazhattunk. Amint visszaértünk Shirázba bementünk egy utazási irodába vonatjegyet venni az aznap esti Shiráz-Iszfahán éjszakai vonatra. Mondták nekünk a helyiek, hogy nem kell aggódni, a vonatra mindig van szabad hely, főleg most ramadánkor meg aztán senki sem utazik. Ez után közölték velünk az irodában, hogy már nincs szabad hely egy vonatra sem, hiszen ramadán van, ilyenkor mindenki utazik… Végül egy héttel későbbre egy Teherán-Tabriz útra sikerült vonatjegyet vennünk, azért ennek is örültünk, bár a terv az volt, hogy az esetek többségében vonattal megyünk, mert kényelmesebb éjszakára, mint egy busz. Ezután mehettünk át egy másik utazási irodába buszjegyet venni, majd végre nekiállhattunk megnézni a város nevezetességeit, a Kharim Khan erődöt a város közepén, a bazárt, ahol vettünk is egy kis édességet, és a belváros sikátoros kis utcácskáit. Sajnos sok időnk nem maradt, így mindent nem tudtunk megnézni amit terveztünk, vissza kellett mennünk a buszállomásra, ahonnan este 11-kor indult a buszunk Iszfahánba. Ezúttal normál busszal utaztunk, mert erre a rövid útra nem láttuk értelmét annak, hogy VIP busszal utazzunk. A normál buszon is adtak némi ételt, de ez csak egy kis keksz és narancslé volt. Hajnali 5:30-ra értünk Iszfahánba, ahol első dolgunk, volt, hogy megvegyük a Kermanba szóló buszjegyünket másnapra. Ezután busszal a belvárosba mentünk (a jegy 25ft volt), ahol először megnéztük a Si-o-Seh hidat (a neve 33 lyukút jelent, a hídnak ugyanis ennyi nyílása van). A híd egy ideiglenes vízfolyás felett ível át, nyár lévén semmi víz nem volt a mederben, ezért először a híd alatt sétáltunk át a túl partra, majd visszafele a hídon keltünk át. A híd gyönyörű szép, középkori építmény (1605-re készült el), több ilyen régi híd is van Iszfahánban, egy kivételével mindegyiket megnéztük. A híd után elmentünk a város fő nevezetességére, a főtérre, ami egy hatalmas egységes stílusú bazársorral körülvett tér, ami szintén a középkorban (1500-as évek legvége) épült ki. 4 oldalán 4 fontos épület, az egyik a nagymecset, a másik a Seikh Loft Allah mecset, mely sokak szerint a világ legszebb mecsetje, az Ali Qapu palota, mely egykor a perzsa sah palotája volt és a 4-ik oldalon a bazár bejárata található. Mivel délelőtt a mecsetek zárva vannak, ezért először az Ali Qapu palotába mentünk, ami meglepően magas épület, ez kívülről nem látszik, csak amikor az ember már a 10-ik lépcsőfordulóhoz ér. A díszítés gyönyörű, még a lépcső is festett csempével van borítva. Sajnos a teraszt, amiről az egész tér belátható épp felújítják, csak az egyharmadára lehet kimenni, ahonnan csak a tér kisebbik része látható be rendesen. A palota után a bazárba mentünk, ami hatalmas volt, vagy 1,5-2 órát elbolyongtunk benne. A bazárok Iránban néha csalódást keltőek, a legtöbbjük persze tényleg olyan mesés, mint azt az ember elképzeli, de nagyon sokszor egy soroksári kínai piac színvonalán van az egész, ócska műanyagjátékokkal, tucat importruhákkal és ócó kazettás magnókkal. Sokszor előfordul, hogy az eladó nem hajlandó foglalkozni a vevőkkel, mert épp olyanja van, hogy nincs kedve dolgozni. A bazár után végre lehetőségünk nyílt a mecsetek megtekintésére. Először a nagymecsetbe mentünk, ami ugyan elvileg falújítás miatt zárva volt, de ezt annyi helyen olvastuk már Iránban (itt nyilván nem írtam mindent le), hogy elegünk lett, úgy döntöttünk, mindenhova bemegyünk, amíg nem szólnak ránk, mert az nem állapot, hogy elutazunk ilyen messzire, aztán mindent csak kívülről nézünk. Így is tettünk, és lám gond nélkül megnéztük az egész mecsetet, ami hatalmas, és ámulatba ejtően szép volt, a teljes felületét beborító kék, mintás festett csempéktől. A másik mecset a jóval kisebb, de tényleg nagyon szép Seikh Loft Allah mecset volt, itt két órát elrelaxáltunk, annyira szép volt, hogy csak feküdtünk a padlón, a szőnyegen, és élveztük a látványt és a békés csendet. A mecset után az örmény negyed felé vettük utunkat, ami innen kicsit odébb volt, vagy egy órát gyalogoltunk, mire odaértünk. Az örmény negyedben 3 templom található, mi ebből kettőt néztünk meg, az egyiket csak kívülről, mert zárva volt, a másikba viszont be is tudtunk menni. Nagyon érdekes volt, hogy hogyan keveredtek az örmény templomban a hagyományos iráni és a keresztény művészeti stílusok. Esteledett, ezért visszamentünk a buszállomásra, mert oda volt megbeszélve a találkozó a couchsurfingesünkkel, aki a szállást biztosította nekünk. Szerencsére most nem volt olyan problémánk, hogy felszívódott, mert elég fáradtak voltunk a rövid, buszon töltött éjszaka után. Azonban így se lett sokkal jobb a helyzet, ugyanis a srácról kiderült, hgoy egy elég beképzelt, nagyképű, paraszt. Rögtön azzal kezdte, hogy levezetett minket a pincébe, hogy ott fogunk aludni (ezzel még nem lenne semmi baj), majd a már ott lakó francia sráccal kitalálták, hogy akkor most szívjunk hasist (Iránban a drogozásért halálbüntetés jár), mi inkább nem éltünk a lehetőséggel. A hasis után nekiálltak zenét hallgatni, és vízipipázni (ezt már mi is szívtunk, mert semmivel nem volt megokosítva), közben pedig a korábbi „gyökér” vendégeiről mesélt történetet, ezzel egyben finoman utalva rá, hogy a jövőben mi is ilyen történetek alanyai leszünk. Egyszóval nem igazán éreztük jól magunkat, és még aludni se nagyon hagytak. Végül 3 órával később éjfélkor végre lefekhettünk aludni, ám alig hogy lefeküdtünk megjelent két új olasz arc, és akkor kezdődött elölről az egész, hasist szívtak, majd zenehallgatás. Szerencsénk, hogy a két olasz kultúr-európaiként valószínűleg észrevette, hogy tőlük két méterre épp aludni szeretnénk, és hamar jelezték a srácnak, hogy ők is aludnának, amit a srác elfogadott, ennek köszönhetően reggel 6-ig zavartalanul alhattunk, amikor is megérkezett a két következő vendég, de akkor gyorsan visszaaludtunk, és egészen délig fel se keltünk. Délután egy fele tudtunk elindulni, a város látnivalói közül már csak a hidak voltak hátra. Utunk a Pol-e-Sahrestan-hoz a Sahrestan hídhoz vezetett. Ez a legöregebb a város hídjai közül, a 11-ik században épült, és ez található leginkább a város szélén. Nem volt annyira szép, mint a többi, de ez nem is csoda, hiszen jóval régebbi, egyszerűbb hídról volt szó, itt maga a tény volt fantasztikus, hogy egy közel 1000 éves hídon kelek át éppen. Innen a kiszáradt folyó partján haladtunk a belváros felé. A parton végig egy park volt, amiben kellemes árnyat adó fák alatt haladhattunk. A következő híd a Khaju-híd volt,ez az 1650-es években készült el, nekem ez tetszett a legjobban. A következő híd nevére nem emlékszem, nem volt igazán nagy szám, utána pedig vissza is értünk a Si-o-Seh hídhoz, ahonnan még egyszer utoljára visszamentünk a főtérre. Most újdonság volt, hogy a térre kiraktak Izrael ellenes óriásplakátokat, ezekről az albumban vannak képek. Este 10-kor indult a buszunk Kermanba, ahova reggel 6-ra értünk. Nem sokat időztünk, egyből mentünk tovább Bam-ba, egy reggeli busszal. Bam egy középkori romváros dél-kelet Iránban, 120km-re nyugatra a pakisztáni határtól. A várost 2003-ban egy elég komoly földrengés rázta meg, ekkor a középkori romváros nagy része teljesen megsemmisült, azóta igyekeznek újjá építeni, de ezzel a folyamattal elég lassan haladnak Már az oda út is igen érdekes volt, most először mentünk nappal az igazi sivatagban, ahol ameddig a szem ellát egy fűcsomó sem volt. Egy szakaszon 120km-en egyetlen település sem volt az út mentén, a városokban pedig már megjelentek a tipikus pakisztáni emberek a beludzsi törzs tagjai, az egy-egy oázisnál pedig datolyapálmákat lengetett a szél, éreztük, hogy közeledünk az indiai szubkontinenshez. Valójában Bamban már jóval közelebb voltunk Indiához is, mint Magyarországhoz. A busz a város szélén tett le, innen taxival mentünk be a romokhoz, amik ingyen látogathatóak. Nagyjából dél volt, ezért igen meleg volt, az eddigi napok során nem volt olyan igazán meleg, ugyan voltak 35-40 fokok, de ez a szárazabb meleg miatt sokkal jobban viselhető volt, mint otthon akár a 30-32 fok. Itt viszont már az 50 fokot ostromolhatta a hőmérő higanyszála, de még ezt is egész jól viseltük, a levegő szárazsága miatt. Az romvárosba nem lehetett túl messzire bemenni, egy utcán végigmenve, kb. 200m után az erőd alatt véget ért az ösvény, és ki volt írva, hogy nem lehet tovább menni, mert innentől munkaterület és omlásveszély van. Volt már annyi tapasztalatunk, hogy tudjuk, hogy délben egyetlen perzsa sem dolgozik, és úgy is voltunk vele, hogy nem járunk minden nap erre, ezért minden gond nélkül tovább mentünk, amit nem bántunk meg. Az erőd nagyon szép volt, de ami igazán lélegzetelállító volt az a látvány a domb tetejéről, ahonnan az egész romvárost be lehetett látni, mögötte a pálmafákkal, a mögött pedig a végtelen sivataggal, ameddig a szem ellát. Számításunk bejött, egy teremtett lélekkel nem találkoztunk teljes ott tartózkodásunk alatt. Kifelé jövet lefényképeztük magunkat a datolyapálmákkal, majd visszamentünk a buszállomásra, lévén a városban más látnivaló nincs, buszunk meg lassan indult vissza Kermanba. Kicsit fájó szívvel szálltam fel a visszamenő buszra, hiszen régi nagy álmom egyszer Indiába elmenni végig szárazföldön, és most már olyan közel voltam, de mindegy, tisztában voltam vele, hogy ennek még nincs itt az ideje. Kermanban nem sok látnivaló van, ami nem is baj, mert időnk se volt sok a városra, este 11-kor indultunk tovább Yazd-be. Yazd nagyjából Irán közepén található, igazi sivatagi oázisváros, csak ellentétben Bammal nem hetvenezren, hanem félmillióan lakják. Hajnali ötre érkeztünk meg, nem éppen kipihenten. A város nevezetességei a tipikus hűtőtornyok, vagy szélfogók, melyekkel az épületeket hűtötték. Itt találhatóak továbbá egész Irán legmagasabb minaretjei, és persze a mecset a már megszokott kék csempékkel vannak borítva. Hiába volt ez a 6. napunk, hogy kékfestett csempékkel borított mecsetekbe mentünk, egyszerűen mindegyik más-és más volt, nem tudtuk megunni, a gyönyörű, apró részletekig kidolgozott motívumokat. A város szélén találhatóak a „csend tornyai” nevű középkori romok. Ide természetesen kőkemény magyar legények révén délután egykor a legnagyobb bitang hőségben mentünk ki hegyet mászni ( a romok két kb 30m magas dombon vannak). Legalábbis ez a hivatalos verzió, a valóság meg az, hogy olyan hülyék voltunk, hogy nem gondolkodtunk. Nem volt persze gond, mert víz volt nálunk, és annyira sokáig nem voltunk a napon, de azért 50 fokban hegyet mászni a tűző napon nem éppen népünnepély. A helyen végre volt alkalmam sétát tenni egy igazi kősivatagban, és persze a régi romok is érdekesek voltak, a kilátás meg csodás. A várostól elfele nézve mintha a Marsot láttam volna. Visszatérve a városba a bazárban vásároltunk mindenféle földi jót, még egy nagyobb szőnyeget is sikerült vennünk 500Ft-ért, ami nevetséges, persze ez nem a legjobb kézi csomózású perzsaszőnyeg volt, de ennyiért maximálisan megérte az árát. Egy hotelben még le is fürödtünk, hogy frissek és üdék legyünk. Estére visszamentünk a város legszélén található buszállomásra, ahonnan Mashhad-be indultunk. Ez a buszút volt talán a legrosszabb iráni utunk. A buszra rajtunk kívül csak afgán féle emberek szálltak fel rajtunk kívül, a hátsó 5-ös helyen, közvetlenül mögöttünk 7-en ültek, 3 felnőtt, 4 kisgyerek, akik visítoztak, rugdalóztak. Az utasok közül a nők mind fekete csadorban voltak (ez ott nem ritkaság, de hogy mindenkin csak az legyen, az azért még ott sem mindennapos), és valami hitgyülis módon az egész busz énekelt/kántált meg néha egyszerre tapsikolt. Andris még korábban felajánlotta, hogy van egy szem altatója kipróbálásra, éreztem, hogy itt az alkalom, hogy éljek a lehetőséggel. Alighogy bevettük a gyógyszert a busz megállt pihenni, gondoltam nem baj, leszállok, elmegyek wc-re, majd visszaülök a buszra, és alszok. Igen ám, de amíg elvoltunk a busz ajtaját bezárták, így a gyógyszer még az előtt beütött, hogy vissza tudtam volna szállni, a többiek szerint úgy néztünk ki, mint aki be van szívva, vicces érzés volt az biztos. Visszaszállva a buszra egyből elnyomott minket az álom, nem ébredtünk fel arra se, hogy öt perccel később 100 decibellel elkezdték üvöltetni a minden úton kötelező filmet. Apropó film, minden éjszakai út elején betesznek egy filmet, ami mindig perzsa, és a 7 alkalomból 3-szor a Bodyguard című legújabb kasszasikert nézhettük meg, így harmadszorra már szinte kívülről fújtuk az egész filmet. A film mindig legalább 100 decibellel üvölt, hogy az is hallja, aki véletlenül füldugóval készült az útra. A film után általában perzsa muzsika jön, amit az alvókra tekintettel 80 decibelre halkítanak le. A buszok egyébként mindig szinte percre pontosan indulnak a buszállomásokról, hogy aztán az első kereszteződésben egy órát ácsorogjunk, amíg mindenféle utasok felszállnak, leszállnak, csomagokat pakolnak ki, illetve be a busz aljába. Ha letelt az egy óra semmit tevés indulhatunk is tovább, hogy aztán az első benzinkútra bekanyarodva fél óra tankolás következzék. Ha ez megvan, akkor már tényleg csak annyi van hátra, hogy a város szélén felvegyük a valódi sofőrt, merthogy addig a sztyuvi vezetett. Aztán Irán keleti részén vannak ilyen katonai ellenörző-pontok, ahol egy katona felszáll, és megkeresi a buszon a legterrorista-gyanúsabb személyeket, vagyis minket, elkéri az útlevelünket, majd értetlenkedve nézi, amíg oda nem lapozok a kedvéért az iráni vízumhoz, amit el tud olvasni. Ezután egy tényleg kedélyes beszélgetés jön arról, hogy Magyarország létező ország-e, vagy ezeket az útleveleket a sarki fénymásolóban csináltuk. Miután biztosítjuk őket, hogy ilyen ország valóban van, nagyon megörülnek, mondják, hogy nagyon szeretik Magyarországot (persze, öt perce még nem is tudtad, hogy létezik ilyen), és nagyon örülnek, hogy meglátogattuk őket, és ezzel utunkra engednek. Ilyen ellenőrzésből általában egy útra egy max. kettő jut, az is inkább kelet-Iránban, illetve nyugaton a határokhoz közelebb. A Mashhadbe menő buszon az altató úgy kiütött, hogy nem emlékszem arra, hogy odaadtam az útlevelemet, reggel adták vissza, erre mondom, de hisz az nálam van:). Egyszer azért felkeltem éjjel egy fele, amikor a buszon kitört a zendülés. Középtájt két férfi egymásnak szólalkozott, majd tini lányokat megszégyenítő csajbunyót mutattak be, miközben rajtunk kívül az egész busz üvöltözött. Ezen a ponton erősen reméltük, hogy nem találják ki, hogy esetleg lemészárolják a buszon a közös ellenséget, a hitetleneket. Majd inkább visszaaludtam. Egyébként az utasokhoz igazodva valahogy ez a busz volt a legszakadtabb, általában kiváló állapotú,új buszokkal utaztunk, de ez egy majd 20 éves csotrogány volt, szakadt ülésekkel, és szakadt emberekkel. Nagyon tudtam örülni, amikor délelőtt 10-kor végre leszálltunk Mashhad-ben. Megvettük az esti jegyünket Teheránba, szigorúan VIP-buszra, elkerülendő a csőcseléket. Aztán utunkra indultunk, hogy megnézzük a város egyetlen nevezetességét, az Imam Reza mecsetkomplexumot, ami a síita iszlám egyik legszentebb zarándokhelye. A mecset területére csak muszlimok léphetnek, ezért amikor kérdezték a bejáratnál, hogy muszlimok vagyunk, nagyon őszinte áhítattal mondtuk, hogy igen, persze. Bemehettünk, de igazából a mecset nem volt egy nagy szám. Hatalmas volt, az tény, és persze szép is, de nagyrészét épp felújították, emiatt mindenfele állványok, és csupasz vasbeton falak néztek ránk. A szent sírhoz azért nem volt pofánk bemenni, ezért aztán kis körbenézés után gyorsan távoztunk. Mivel a városban tényleg nincs más látnivaló, ezért a hátralévő időből 2 órát egy parkban pihengetéssel töltöttünk. A parkban még egy ingyenes mellékhelyiség is volt, ami elég nagy volt ahhoz, hogy egy kisebb fürdésféleséget megejtsünk benne. A wc egyébként mindenhol ingyen van Iránban, csakúgy, mint az ivóvíz, amihez az utcán közkutakon lehet hozzáférni. Ám ezek nem egyszerű ivókutak, hanem egyben hűtőgépek is, amik a vizet kellemesen hidegre hűtik. Ennek köszönhetően nem voltak vízellátási gondjaink az út során, és a víztől nem lett semmilyen egészségügyi problémánk. A parkból az újonnan átadott metróval mentünk vissza a buszpályaudvarra, a metró nagyon jól, szépen meg volt csinálva. A buszállomáson az iszfaháni főtérhez hasonló, Izrael ellenes plakátok voltak kirakva. Az ok a ramadán végén Iránban ünnepelt Quds nap (Al-Quds day, Quds Jeruzsálem arab neve) volt, melynek során Palesztina felszabadulásáért tüntetnek. Az ünnepet az iszlám forradalom után vezették be Iránban, és eredetileg csak Iránban tartották, de ma már egyre több muszlim ország veszi át. Mashhadből VIP busszal mentünk Teheránba, a sofőr rendes volt, mert az első megállónál meghívott minket vacsorára! Az út sokkal jobban telt, mint az előző, béke és nyugalom volt. Reggel első utunk Khomeini ajatollah mauzóleumához vezetett, ami a város szélén található, de metróval megközelíthető. A mauzóleum hatalmas, és még mindig épül. Ez sajnos sokat rontott az összhatáson, mert maga a mecsetrész, ahol Khomeini sírja található leginkább egy gyárcsarnokra emlékeztetett fém oszlopaival, és az azon nyugvó ideiglenes fém tetőszerkezettel. A többi épületrészbe egyáltalán nem lehetett bemenni. Következett az egykori amerikai nagykövetség épülete. Ez arról híres, hogy USA ellenes festmények vannak a kőkerítésen. Nagyon érdekes volt, és nem egyszerűen oda volt írva, hogy „Down with USA!” (bár ilyen is volt, és kicsi elgondolkoztunk azon, hogy milyen ironikus, hogy ezt angolul írják ki), hanem a legtöbbször képek voltak odafestve, amik sokszor elég érdekesek voltak. A legérdekesebb talán a halálfejes szabadságszobor volt. Amikor két rendőr észrevette, hogy fotózunk, elkezdtek nekünk sípolni, hogy menjünk oda, de mi nem törődtünk velük, mivel elég messze voltak, az első utcán befordultunk, és leléptünk. Ez a fotózási tilalom lassan kezdett az agyamra menni, azt még elfogadtuk, hogy a szentebb mecsetekben nem szabad fotózni, bár itt is idegesített, hogy miután mi leadtuk a fényképezőgépet, bent azt láttuk, amint a helyiek a legújabb okos-telefonoknak pózolnak. Viszont az, hogy a metróban sem szabad fotózni, ami pedig olyan szép, hogy nyugodtan lehetne az ország egyik büszkesége, igen csak idegesített, ezért vagy 5 metróállomást le is fényképeztem, csak azért is alapon, és ezért sem voltam hajlandó odamenni a rendőrökhöz. Megkerültük a követség területét, majd a másik oldalon még kívülről megnéztük az orosz ortodox és a görög ortodox templomokat érdekesség gyanánt. Ezután még megnéztük a Khomeini teret, azon az alapon, hogy ha már a nagy K-ról nevezték el, akkor csak van ott valami, de igazából semmi érdekes nincs azon a téren, így ez kissé időpazarlás volt. Mivel másra nem volt időnk, visszamentünk a vasútállomásra, ahonnan a vonatunk este 6-kor indult Tabrizba. Tudom, ez így furának tűnhet, hogy egész nap csak két dolog megnézésére volt időnk, ennek is leírom az okát. Teherán ugye egy közel 13 milliós nagyváros, közel-keleti kaotikusságal, emiatt egyszerűen rabolja az ember idejét. Volt is egy mondásunk ott Iránról, ami kb. kifejezi a helyi szellemiséget:”Nem érünk rá semmire, mert épp nem csinálunk semmit.” . Például a metró 8 percenként jár hétköznapokon, aztán az, hogy az ember leutazzon 6-7 megállót, az közel fél óra. A metró hálózatot emellett taktikusan úgy építették, hogy a három vonal egyikével sem lehet közvetlenül egyik busz- és vasútállomásra eljutni, mindegyiktől kb. 1 km-re megy el a metró. A helyi buszközlekedés kaotikusságát jól illusztrálja, hogy a helyiek sem tudják melyik busz hova megy, ugyanis semmilyen járatszám, vagy úti cél nincs rajta, ezt a sofőrtől, vagy a már buszon lévő utasoktól szokták megkérdezni. Az utakon elég nehéz átkelni, mert úgy általában a KRESZ szabályai senkit sem érdekelnek. Az első 1-2 napon még kissé bátortalanok voltunk, de a 3 napra belejöttünk, és megtanultuk, hogy mikor szabad lelépni egy autó elé, és mikor nem, ennek ellenére azért eltart egy ideig, míg az ember ilyen módon átkel egy 2X4 sávos úton. Arra is figyelni kell, hogy az autók, főleg a kereszteződésekben, bármelyik irányból jöhetnek. A legtöbb kereszteződésnél eleve nincs is lámpa (csak ilyen figyelem-felkeltő sárgán villogó), de ahol van, ott se nagyon törődnek a jelzésekkel. Az utakon 99%-ban helyi gyártmányú autók közlekednek, olyan csodamárkák, mint a Saba, a Zamyand, a Samand, a Paykan illetve nyugati autók közül van Peugeot és a Renault, ezeknek van helyi gyára Iránban. A benzin rendkívül olcsó, ezért az embereknek nem érdekük lecserélni a régi autókat, emiatt nagyon sok 30-40 éves füstokádó csotrogány közlekedik az utakon, nem véletlen a hihetetlen mértékű szmog, ami a nagyvárosokat borítja. Konkrétan utaztunk egyszer olyan taxiban, ami annyira rossz állapotban volt, hogy a sofőr ülését a biztonsági öv hátulról becsatolva tartotta. Egyébként a kormány igyekszik javítani a közlekedési morálon, ennek már látszanak jelei, többször figyelmeztettek minket, hogy kössük be magunkat, mert a rendőrök ezt keményen büntetik. Aztán az utak tele vannak fekvőrendőrökkel, ezzel próbálják ésszerű sebességre csökkenteni a forgalmat, ez persze úgy néz ki, hogy a taxisunk száguld 100-al a városban, majd hirtelen lefékez, óvatosán átmegy a fekvőrendőrön, és újra tövig nyomja a gázt. No de elkalandoztam, szóval kimentünk a pályaudvarra. A vonatra felszállás nem megy olyan egyszerűen, mint nálunk, hogy az ember csak úgy fogja magát és felül. Először be kell mutatni a jegyünket és az útlevelünket egy pultnál (erre csak nekünk, külföldiként volt szükségünk), hogy kapjunk rá egy pecsétet, miszerint mi azok vagyunk, akiknek a neve a jegyen szerepel. Ha ez megvolt, akkor mehetünk a biztonsági ellenőrzéshez, ahol még egyszer lecsekkolják a jegyet, majd ha azon is átjutottunk, akkor a vonatra való felszállás előtt még egyszer megnézi a kocsikísérő. Első osztályú hálókocsis vonattal utaztunk, ami 870km-re volt 2700Ft. A vonaton sportújság,süti, tea, ásványvíz és narancslé várt minket a fülkében, amiben 4-en voltunk. Emellett volt két tévé és két konnektor is, a tévéket egyből kikapcsoltuk, legyen végre egy filmmentes esténk. Összességében a vonat maximális luxust nyújtott, kényelmesen tudtunk aludni. Másnap reggel érkeztünk Tabrizba, aminek környékén egy héttel korábban, mikor mi Shirázban voltunk, volt az a földrengés, ami még itthon is bekerült a hírekbe. A földrengés a városban nem okozott komoly károkat, inkább környező kisebb településeket sújtott, emiatt a városban az egésznek csak annyi nyoma volt, hogy minden létező zöldfelületen vidékről elmenekült emberek sátraztak. Először Kandovanba mentünk, ami Tabriztól 30km, busszal és taxival közelíthető meg, érdekessége, hogy rengeteg kis, süveg alakú sziklába vájt házikó van, amiben a mai napig laknak. Kappadókiára hasonlít leginkább, csak kevesebb a turista. Azok is főleg irániak, mert valamiért a nyugatiak nem nagyon tudnak erről a helyről. Kicsit olyan volt, mintha visszacsöppentünk volna a középkorba, nagyon érdekes hely volt. Délutánra visszamentünk Tabrizba, ahol az égvilágon semmi látnivaló nincs (nem ez volt az első földrengés, ami pusztított arra), a bazárban sétáltunk, mert az Irán legnagyobbja, vásároltunk is fűszereket és teát igen jó áron, de azon kívül tényleg nem sok említésre méltó hely van a városban. Egyébként érdekes, hogy Iránban nem lehet kávét kapni, ezért mindenhol teát, vagy néha kólát ittunk. Ez nem azért van, mert be lenne tiltva a kávé, egyszerűen csak nem szokás náluk kávézni, teát fogyasztanak. Délután elbúcsúztunk Bálinttól, neki munka miatt haza kellett utazni, ezért itt buszra szállt, és haza ment. Mi ugyanekkor egy Urmiába menő buszra szálltunk fel este 7-kor. Urmia nincs olyan messze Tabriztól, még aznap este átértünk. Az út során kereszteztük az erősen kiszáradóban lévő sóstó medrét, nagyon szép volt a naplementében. Urmiában két éjszakát töltöttünk el, itteni szállásadónkat is a couchsurfingen találtuk, és ő volt mindközül messze a legjobb. Egy orvos házaspárról volt szó, akik egy igen előkelő nagy, új építésű társasházi lakásban laknak. Első este rögtön elvittek minket vacsorázni egy étterembe, ahol minden földi jóval elláttak. Reggelre igen komoly reggelivel készültek nekünk, majd megkérdezték, hogy mit akarunk csinálni a nap folyamán. Először szerettük volna megvenni a másnapi buszjegyünket Erbilbe, majd a sóstóhoz akartunk kimenni, más ötletünk nem volt, mondtuk nekik, hogy nyitottak vagyunk, ha van bármi látnivaló a városban, azt szívesen megnézzük. A buszjegy vásárlás a szokásos iráni hatékonysággal zajlott, vagyis reggelitől számított 4 óra alatt sikerült kijutnunk a buszállomásra, ahol nem sikerült buszjegyet venni, mivel ünnepnap lévén az összes nemzetközi iroda zárva volt. Egyébként Iránban nem túl nehéz kifogni zárva lévő dolgokat, hiszen a péntek a nagy imanap, az gyakorlatilag megfelel a vasárnapnak, aztán ott a szombat, az ugye szintén munkaszüneti nap, de a vasárnap is inkább olyan szombat féle. Aztán a maradék hétköznapokon sem dolgoznak déltől 4-ig, mert meleg van, 7-kor meg már megy le a nap, akkor zárni kell, vagy ha épp imaidő van, akkor is el kell szaladni a mecsetbe. Lényeg, hogy a szállásadónk lebeszélte ott a taxiállomáson, hogy másnap egy taxi elvisz minket az onnan 150km-re lévő határra 4500Ft-ért. Ez egész baráti ár volt, így megnyugodtunk. Ezután következett a sóstó, ami talán a legérdekesebb természeti látnivaló volt utunk során. A tó vize komolyan eltűnőben van, a helyzet kísértetiesen emlékeztet az Aral-tó történetére. Régen a tó a világ 3ik legnagyobb sóstava volt, a Kaszpi- és az Aral-tó után. Ma a területének nagyrésze csak sós-homokos síkság. Néhány hajóroncs is áll a semmi közepén, jelezve, hogy egykor komoly halászat is zajlott benne. Ma a tó vize a tó nyugati medencéjének közepén van már csak jelen, még így is hatalmas területen. A partot itt kilométereken át só borítja, emiatt messziről nem is lehet eldönteni, hogy meddig tart a só, és hol kezdődik a víz. A víz enyhén pirosas színű a benne élő baktériumoktól. Mivel a tó vize egy telitett sós oldat, ezért a tapintása olajos, sűrű, más mint a sima vízé. A parttól távolabb a só már megkeményedett, de a parthoz közeledve a még nedves só olyan, mint a hó, az ember elsüpped benne. A víz alatt a tó medrét is só borítja, ami a parthoz közel szintén puha, ám kicsit távolabb ismét keményre vált, igen csak tudja szúrni az ember lábát. Ezért is, és mert nem volt nálunk sok édes víz, amivel leöblíthettük volna magunkat, csak néhány métert sétáltunk be, ahol még csak bokáig ért a víz. A sóstóból kijőve egyből éreztük, hogy a bőrünket kezdi marni a só, ezért gyorsan lemostuk magunkat. Amint azt korábban írtam, innentől szállásadóinkra bíztuk magunkat, mondtuk nekik, hogy bármire nyitottak vagyunk, ha van valami szép látnivaló Urmiában, akkor azt szívesen megnéznék. Úgy tűnik Urmiában semmi sincs, mert ezután elvittek a várostól jó 40km-re piknikezni. A piknikezés után, ami nagyon jó volt, minden féle grillezett csirkét ettünk némi helyi laposkenyérrel, felmentünk a város felett lévő parkba, ekkor már sötét volt. Ettünk egy fagyit, kérdezték, hogy nem akarunk-e még valamit enni, de annyira tele voltunk, hogy nem éltünk a lehetőséggel. Visszamentünk aludni, és másnap reggel korán keltünk, hogy útnak induljunk a taxival a határra. Reggel kb. 9-kor (ekkor Magyarországon 6:30 volt) elindultunk a taxival. Az út eseménytelenül telt, bár egyre több volt a katonai ellenőrző-pont , és egyre kisebb a forgalom. Az utolsó város Piransahr volt, innen az út meredeken emelkedni kezdet fel egy hegygerincre, majd hamarosan megérkeztünk az iráni-iraki határra. A következő részben innen folytatom, a folytatás megtalálható a profiloldalamon.
Értékeld az élménybeszámolót!
10 (1 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
pmobile - 2013.01.19. 12:29

Tetszett az írásod!Tudnál vmit írni az örmény, iráni vízumokról? És mit gondolsz erről:"...közutakat pedig a terroristák veszélyeztetik..."http://www.vilagvarosai.hu/azsia/iranVálaszod előre is köszi :)

pmobile - 2013.01.19. 12:28


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina 
Kedves Látogatónk!

Az ongo.hu oldal jelen formájában már nem frissül, ezért az oldalon megjelenő információk elavultak lehetnek.
Jelenleg azon dolgozunk a háttérben, hogy megújult formában és új funkciókkal ismét a felhasználók rendelkezésére álljon az ongo.hu.
Hamarosan jelentkezünk!

Az ongo.hu csapata
ongo