Egyiptom 2004 - Dakhla-oázis

Egyiptom

Ott-tartózkodás ideje: 2004. feb. 10.  - 2004. feb. 25. (15 nap)

0 hozzászólás I 1 453 látogató olvasta. Rögzítve: 2014. okt. 01. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Winney Beszámolója

Cimkék: egyiptom 2004 sivatag oázis Mut Dakhla Al-Qasr múmia 

Amint kipakoltunk szerény hotelszobáinkban, rögtön nyakunkba vettük a lábunkat, és elindultuk, hogy felfedezzük a várost.
A város Jedi-templomát elég könnyű volt kiszúrni, mert egyrészt a Koránból vett válogatott okosságok harsogtak belőle, az egész várost buzgó istenfélelemre késztetve, másrészt harsányzöld neonlámpák világították körbe a tornyát. Az iszlám szellemi táplálék helyett azonban valami könnyebben emészthetőre vágytunk, ami méltó társa lehet a gyomrunkban pihenő homoki buktának.

Hamarosan szembesültünk az egyiptomi közlekedési szokásokkal, amelyek csak elég távoli köszönőviszonyban vannak azzal, amit mi KRESZ-ként ismerünk. Az még csak hagyján, hogy a dudahang állandó kísérője az autóknak (a dudálásra időnként szükség is van, hogy az össze-vissza mászkáló emberek kicsit félrehúzódjanak az autók elől), de az autók se voltak kivilágítva. Világítás gyanánt pusztán apró, színes LED-eket üzemeltettek, amivel épp csak érintőlegesen sikerült kapcsolatba kerülniük a „látni és látszani” mondakör elemeivel. Bár a forgalmi sávokat (még ha pontos darabszámukat nem is, legalább az irányukat) többnyire tisztelet övezi, látszólag mindenki arra megy, amerre akar, ott, ahol neki tetszik. Persze egy olyan helyen, ahol a járművek egy része még mindig négyláb-meghajtású szamárszármazék, elfogadhatjuk, hogy nagyobb rugalmasságra van szükség a szabályok tekintetében.

Hamarosan ráakadtunk Anwar étteremként is üzemelő hotelére, ahol egész olcsón sikerült leveshez, pitához, rizshez, salátához és grillcsirkéhez jutnunk. Amint betermeltük mindazt, ami a kétes tisztaságú fémtányérokon előttünk volt, Anwar, a hotel tulajdonosa, kinek oldalról átfésült zsíros hajtincsei csak félsikerrel takarták gazdájuk tar kobakját, rátért az „utazási irodás” szövegére. Elmondta, hogy mi mindent lehet itt az oázisban csinálni, mi pedig elmondtuk, hogy nekünk milyen elképzeléseink vannak ezzel kapcsolatban. Beinvitált bennünket a teraszról, ahol ettünk, s elmondta, hogy ő mennyiért szervez utazásokat. Mi elmondtuk, mennyit szánunk az egészre. Kínos csend következett, melyet időnként mindkét fél részéről óvatos alkudozások törtek meg. Mindenképp szerettük volna kipróbálni, milyen a csillagos ég alatt, a sivatagban aludni, skorpiókat és sivatagi rókákat hessegetve magunkról, de – figyelembe véve azt, hogy még hosszú út állt előttünk Egyiptomban, hetente pedig csak egyszer járt vonat a „szomszédos” Kharga-oázisból Luxorba – erről kénytelenek voltunk letenni, s így Anwar árkalkulációja is jelentősen javult. Egy vízipipa beüzemelése és a „békepipa” elszívása után egyezségre jutottunk, s megállapodtunk, hogy másnap reggel itt kezdjük a napot.

Másnap valójában a saját hotelünkben kezdtük a napot, reggelivel. Míg fejedelmi, tojásból, lekvárból, kockasajtból, pitából és teából álló egyiptomi szabványreggelink elkészítésére vártunk (a késedelmet némileg magyarázza, hogy a recepcióst nekünk kellett felébreszteni, miután ráakadtunk az Internet-caféban), bóklásztunk egyet a szálloda melletti magaslaton. A kis dombon fura, kupolás agyagépítményt és érdekes, agyagfalú gödröket találtunk, melyekben csontvázak aludták örök álmukat. Mi az építményt naivan galambdúcnak, a gödröket pedig dögtemetőnek gondoltuk, de később, a kirándulás során tudatosult bennünk, hogy ez bizony egy régi temető, és igazából emberi csontvázak sárgállottak tőlünk alig félméternyire.

Reggeli után átcuccoltunk Anwar hotelébe, majd beszálltunk egy kiszuperált, régi Peugeot-ba (valami ősi 304-es modell, az ország minden harmadik autója ilyen), és elindultunk kirándulni.

Első állomásunk egy 400 éves temetkezési terület volt. A síremlékek gyanúsan emlékeztettek a dombon talált „galambdúcokra”, s bár a temető összességében jól nézett ki, hosszú időn keresztül a mumifikálódott gyerek holttestének látványa ellenére sem tudott lebilincselni bennünket. Közben előadást élvezhettünk a régi szép időkről, mikor még szép boltozatos vályog-mennyezetet tudtak építeni az emberek, mikor még annyi volt az asszony, hogy egy férjnek több is jutott.

Következett a forró vizű forrás, melyre igazából egyikünk sem volt kíváncsi, ám ha már odavittek, megnéztük. A forrásra egy szivattyút tákoltak, mely püttyögő hangok kíséretében nyerte ki az éltető, bár kissé kénes szagú vizet a talajból. Anwar állította, hogy aki megfürdik ebben, az búcsút mondhat minden testi nyavalyájának – legalábbis ezt mondta volna, ha gazdagabb lett volna a szókincse. Annyit hozzátett még, hogy fürödjünk meg nyugodtan a betonvályúban, melybe a víz zubogott. Ezen ne múljon senki boldogsága! Mivel fürdőgatyával nem készültünk az akcióra, anyaszült meztelenül ereszkedtünk alá. Vigyorgott is a közelben levő pár arab… ami remélem, nem annak köszönhető, hogy manapság már nem jut mindenkinek asszony…

Eddigre alaposan felmelegedett a reggeli, kissé hűvös levegő, így törülköző helyett napenergiával szárítkoztunk.

Ezután jött a „sivatagi túra”. Az autóval megálltunk egy néptelen részen, ahol az út mellett kellemes kis homokdűnék magasodtak.
Mintegy 500 méterre merészkedtünk be a sivatagba, ami bár sivatagi túrának kissé karcsú volt, arra jó volt, hogy ízelítőt kapjunk abból, milyen érzés homokdűnén állni, s ha megfelelő irányba nézünk, akkor ameddig csak ellátunk, sivatagot látni.

Az utolsó előtti napirendi pont Al-Qasr szintén 400 évesnek mondott, többnyire vályogépületekből álló óvárosi részének megtekintése volt, mely manapság már csak gyéren, a szegényebbek által lakott.

Ezt érdemes volt megnézni, mert amellett, hogy egyszerűségében, természet-közeli megoldásaiban szép volt, betekinthettünk a régi arab élet eszközeibe, mindennapjaiba, vályogból és fából alkotott építészeti megoldásaiba is.

Tettünk még egy ebéddel egybekötött látogatást egy kertgazdaságba is, ahol Anwar láthatóan nem értette, hogy miért a szép fehér íbiszeket, a szkarabeuszbogarat és a mumifikálódott tehenet fényképezzük ahelyett, hogy a kert barackfáin, eper- és búza-ültetvényein ámulnánk. Az a tény mindenesetre érdekes volt, hogy az évben először márciusban aratják a búzát, és ezt követi még néhány betakarítás az év folyamán… A kertgazdasághoz tartozó udvarban, ahol „ebédeltünk” (pita, sajt és narancs), sikerült maradandó nyomot hagynom – a kerítésben levő ajtó úgy be volt szorulva, hogy kénytelen voltam keretestől kiemelni ahhoz, hogy kijussak. És a vécécsészében levő gazdag póktenyészet alapján úgy sejtem, hogy amit ott hagytam, még mindig ott van, s mumifikálódott idegenforgalmi látványossággá avanzsált…
Erre a napra tehető első leégésem dátuma is. Úgy tűnik, az otthoni, február eleji napfény nem készítette fel a bőröm kellőképp az afrikai napsugarakra.

Anwar hotelében pihentük ki a fáradalmakat, amit zuhanyzással is megkoronáztam. A hotel színvonalát jelzi, hogy ahhoz, hogy értékelhető vízmennyiséghez (kb. 1 csepp/sec) jussak, el kellett zárnom a WC-be vezető csöveken levő csapokat.

Amint közeledett a busz indulásának az ideje, összekaptuk magunkat, és a buszállomásra (értsd: egy nagyobb tér) indultunk. Menet közben még fogadtuk a helyiek üdvözlését és mosolyait (egy európai számára hihetetlen volt, hogy ennyire vendégszeretők és barátságosak is lehetnek az emberek az idegenekkel szemben – főleg, ha az arabokról kialakult sztereotípiákra gondolunk), hogy aztán megkapjuk a hidegzuhanyt: nincs már jegy a buszra.

Ez az eshetőség nem szerepelt a forgatókönyvben. El kellett mennünk ezzel a busszal, hogy másnap reggel elmehessünk a vonattal, ami Luxorba indul, hetente egyszer…
Segítőkész arabok termettek mellettünk, akik ajánlkoztak, hogy jó pénzért – a rendes buszjegy négyszereséért – elvisznek minibusszal, amit mi a felére lealkudtunk ugyan, de aztán mégse lett az egészből semmi. Erőszakosan nyomultunk a busznál, mire végül azt mondta a sofőr, hogy szálljunk fel, és ha lesz hely, leülhetünk. Még a hátizsákokat se tehettük le a csomagtároló részbe, így azokkal együtt ügyetlenkedtük fel magunkat.

S mit láttunk?

Volt egy rakás üres hely. Kényelmesen elhelyeztük a cuccokat és magunkat… csak hogy aztán pár megállóval arrébb kénytelen-kelletlen felállhassunk. A buszokon, mint megtapasztaltuk, helyjegyes rendszer volt érvényben, s mivel idővel tényleg megtelt a busz, nekünk pedig nem volt helyjegyünk, utazhattuk végig a két-két és fél órásra ígért, valójában három és fél órás utat az ülések közti folyosón állva, a csomagjainkba kapaszkodva. Megjegyzendő, hogy arab útitársaink mennyire türelmesek és segítőkészek voltak, még akkor is, ha tíz percet várniuk kellett, míg átszervezzük úgy magunkat és a csomagokat, hogy le tudjanak ülni. Egy arab srác még azt is bevállalta, hogy ő fogja az egyik hátizsákunkat, hogy több helyünk legyen – lehet, hogy remélt valamit cserébe, meleg pillantásait legalábbis így értelmeztem…

Itt térjünk ki a meleg-kérdéskörre. Mint azt tudjuk, az iszlám elég sok mindent tilt, többek közt a házasság előtti szeretkezést is, s ez alól még a férfiak sem kivételek. Az ember azonban olyan állatfajta, amely rögtön kiskapukat keres… E vallási tilalom fényében sokak számára nem tűnik akkora vétségnek, ha azonos neművel létesít kapcsolatot, s férfiak esetén a közvélemény nem is tartja buzinak azt, aki hátul van. Szerencsére mindezt csak hallomásból és olvasmányélményeimből tudom… de az biztos, hogy itt-ott kaptunk férfiaktól is furcsa pillantásokat. Az ember azt gondolná, hogy az arab nők teljesen megközelíthetetlenek, de meglepetésünkre tőlük is legalább annyi visszajelzést kaptunk, mint otthon, talán még többet is.

Hiába, Egyiptomban is változik a világ. Mi sem bizonyította ezt jobban, mint a film, amit útközben a buszban vetítettek.
Helyi film volt, mely egy rossz arcú, szexmániás, fenékpaskoló arab vezér viszontagságait mesélte el, akit valami varázsló a jelenbe röpít, leginkább a „Jöttünk, láttunk, visszamennénk” stílusában, csak bugyutábban. A helyieknek mindenesetre tetszett, és legalább jobban repült az idő, mialatt kivilágítatlan buszunk az arab éjszakában Kharga-oázis felé száguldott…

[Ez a beszámoló egy 2004-es kéthetes túra részletes beszámolójának 3. része. A túra állomásai: Kairó-Dakhla-Khargha-Luxor-Asszuán-Qena-Hurghada-Dahab-Kairó.]
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina 
Kedves Látogatónk!

Az ongo.hu oldal jelen formájában már nem frissül, ezért az oldalon megjelenő információk elavultak lehetnek.
Jelenleg azon dolgozunk a háttérben, hogy megújult formában és új funkciókkal ismét a felhasználók rendelkezésére álljon az ongo.hu.
Hamarosan jelentkezünk!

Az ongo.hu csapata
ongo