Egyiptom 2004 - Luxor

Egyiptom Luxor

Ott-tartózkodás ideje: 2004. feb. 10.  - 2004. feb. 25. (15 nap)

0 hozzászólás I 1 449 látogató olvasta. Rögzítve: 2014. szept. 26. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Winney Beszámolója

Cimkék: egyiptom 2004 luxor karnak szobor hieroglifa templom falafel macska 

Luxor

Ezidőtájt egy átlagos műveltségű magyarnak Luxorról vélhetően Gundel Takács Gábor és egy rakás táncoslány jutott eszébe. Én legalábbis így voltam vele. Mi két éjszakát is aludtunk Luxorban, mégis, elég kevés táncoslányt láttunk, Gundel Takács Gábort pedig egyet sem.
Volt helyettük azonban egy nagy csomó rom, és pezsgő arab élet. De nézzük szép sorjában!

Amint az ember leszáll a vonatról, és átjut a fegyveresekkel őrzött, egyébként szépen kialakított vasútállomáson, rögtön az élet sűrűjébe csöppen. Egy forgalmas tér fogadja, melyen elvileg körforgalom van, gyakorlatilag azonban csak forgalom, de az nagy. Energia-megtakarítási okokból a vasútállomás közelében kerestünk szállást – a tízórás vonatozás után a fenének se volt már kedve cipelni a hátizsákot. Mindentudó útikönyvünk segedelmével választásunk az Anglo Hotelre esett, így nem hagytuk, hogy az emberre rögtön lecsapó, jobbnál jobb hoteleket kínáló arabok eltérítsenek, s nyílegyenesen a szálloda felé indultunk. A bejárat kicsit gyanús volt, mellette, az utcán lepukkant emberek kétes tisztaságú edényekből étolajban és természetes színezékben gazdag moslékot ettek épp, de a recepció bizalomgerjesztő volt, s a szobák se tűntek rosszabbaknak az eddigieknél, úgyhogy úgy döntöttünk, maradunk. Meg sem lepődtünk, hogy a szállodás másnapra már rögtön utazást akart szervezni nekünk, amit, úgy döntöttünk, kihagyunk. Nem akartunk turistacsoportba verődni.

Amint lemostuk magunkról az út porát, indultunk is enni valamit, mert a vonatozás során befalt, otthonról cipelt háztartási kekszem, és a hozzá ivott vodka életmentő volt ugyan, ám hosszútávon nem túl kielégítő.

Az esti élet és a pezsgés, a hamisítatlan arab hangulat lenyűgözött és magával ragadott bennünket. Egyedül a városnézésre ajánlkozó konflisok állandó kérdései váltak idővel fárasztóvá, ám őket is le lehetett szerelni. (Mondjuk érdekes gondolkodásmódjuk lehet a kocsisoknak: vajon miből gondolja egy szembejövő kocsis, hogy hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy felpattanjak a kocsijára, és az ellenkező irányba menjek, mint szeretnék? És miért kérdeznek állandóan vissza, hogy miért nem akarok velük menni?) Luxoron érződött, hogy sokkal több turista vetődik ide, mint Dakhlába – egyrészt ténylegesen sokkal több turistát láttunk, másrészt az emberek sem köszöntek ránk vigyorogva úton-útfélen, és nem hozakodtak elő három angol mondatból álló repertoárukkal. Természetesen itt is barátságosak voltak, de már érezhetően távolságtartóbbak.

Az est fénypontja a Luxor templom (és egy helyi Jedi-templom) közelében levő hely, ahol mintegy 40 forintért ettünk falafelt (ráadásul az árus másnap megismert), de nem volt rossz a helyi, egyiptomi pizza sem, melyért már – micsoda rablás! – akár tízszer ennyit is elkértek. A vendéglő vonzerejét részben az ott levő rengeteg macska (úgy tűnt, Egyiptomban mindenfelé rengeteg a macska, és pofátlanul mindenhova beszoktak), valamint a tejfölös dobozokból kialakított dekoráció (feltehetően a cégtulaj óvodás gyereke ragasztgatta össze őket valamiféle délutáni szabadfoglalkozás keretében) jelentette.

Mindenesetre Luxor végre meghozta azt az érzést, amit Egyiptomtól vártam: az ókori romokat, a hieroglifákat és az állatfejű isteneket. A Királyok völgyében annyira megörültem ennek, hogy tartva tőle, hogy ezek a motívumok már sehol máshol nem köszönnek vissza, egy útmenti bazárban le is csaptam két kőtáblára. Az élelmes eladó srác kimondottan magas árát sikerült lealkudnom normális szintre, majd amikor fizettem volna, ő megdöbbenést színlelve lesett a kezemben levő pénzre, és azt mondta, hogy ja, hát ő nem egyiptomi, hanem angol fontra gondolt… Több, mint tízszeres szorzó van a két valuta vásárlóértéke között, így azzal a lendülettel elraktam a pénzt és visszaadtam neki a táblákat. Aztán, amikor kiléptem volna az ajtón, közölte, hogy meggondolta magát… és ha egy kicsit megtoldom az árat, kapok egy harmadikat is. Úgyhogy innentől kezdve három kőtáblát cipelhettem a hátizsákom alján, bárhová is mentünk… és másfél hét még hátra volt.
Kétségtelenül van abban valami egzotikum, hogy alkudozik az ember, de két héten keresztül igazán fárasztó volt, hogy folyamatosan irreális árakkal akartak lehúzni, és nem kaptunk korrekt árat semmire.

A luxori események ezzel még nem értek véget… viszont azon melegében nem írtam le őket, így, évekkel később pedig már nem emlékszem mindenre. Mindenesetre megnéztünk egy csomó szép romot (pl. Karnak), és adtam egy koldus kislánynak egy negyedéig teli doboz tictac-ot. Fogalma sem volt, mit kezdjen vele, de kellemesen csörgött, és legalább kapott valamit, így aztán vigyorogva követett minket még kilométereken át. Másra tényleg nem nagyon emlékszem…

Lépjünk hát tovább Asszuánba.

[Ez a beszámoló egy 2004-es kéthetes túra részletes beszámolójának 6. része. A túra állomásai: Kairó-Dakhla-Khargha-Luxor-Asszuán-Qena-Hurghada-Dahab-Kairó.]
További kapcsolódó élménybeszámolók:
Értékeld az élménybeszámolót!
10 (1 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Magyar  Română  Slovenčina