Egyiptom 2004 - Asszuán

Egyiptom Assuan

Ott-tartózkodás ideje: 2004. feb. 10.  - 2004. feb. 25. (15 nap)

0 hozzászólás I 1 516 látogató olvasta. Rögzítve: 2014. okt. 12. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Winney Beszámolója

Cimkék: egyiptom asszuán bazár vásár felukka hajó nílus nasszer gát 

Asszuánban már erősen keveredik egymással a núbiai és az arab vér, sokkal több afrikai vonásokkal megáldott embert látni mindenfelé, és a szuvenyírek között is több az afrikai hangulatú áru, mint északabbra.

Maga a város elég szép, szebb és tágasabb érzetű, mint Luxor, de az első benyomásunk nem ez volt.
Első benyomásunk egyfajta elnyomás volt, szinte ki sem látszottunk a minket megrohamozó taxisok és szálloda-nepperek gyűrűjéből. Jó szokás szerint tudtuk, melyik szállodába szeretnénk menni, így arrafelé vettük az utunkat. Hiába indultunk el, az arabok nem tágítottak mellőlünk, és jobbnál-jobb ajánlatokkal bombáztak – mi azonban tántoríthatatlanok voltunk. Az egyik nepper pont abba a szállodába invitált bennünket, ahova igyekeztünk – ekkor kezdtem el aggódni. Ha egy szállodának így kell embereket szereznie, az ritkán jó…
Így is volt. A leglepukkantabb koleszszobákat is alulmúló minőség (és az első luxori éjszaka bolhacsípéseinek emléke) meggyőzött arról, hogy nem akarok itt aludni. Szerencsére a többiek sem ragaszkodtak a helyhez.

Másodikként egy sokkal jobb minőségű hotelbe tévedtünk, ahol – csodák csodája – még lift is volt, üres szoba azonban már nem.
Kissé már untuk a hátizsákos barangolást (még szerencse, hogy nem volt kánikula, csak huszonvalahány fok), így amint belénk botlott egy nepper, elmentünk vele. Igaz, ő is épp oda vitt minket, ahová – harmadikként – menni szerettünk volna. Menet közben beszélt mindenféle hülyeséget, például, hogy tévé van a szobákban (igazából csak a hotelban volt 1 darab), de szerencsére nem hittünk neki. Amint megérkeztünk, örök morcosunk, Szelket, sikeresen ránk haragította a szálloda személyzetét, így ugyan alkudnia nem sikerült az árból, de legalább rossz szobát kaptunk. A fal egy részét farostlemez helyettesítette, a fürdőszobában legkényelmesebben a WC-n ülve lehetett zuhanyozni, illetve csak lehetett volna, ha lett volna víz.
A szállodában, talán mondanom sem kell, rögtön utazási ajánlatokkal kápráztattak el, melyekkel, talán mondanom sem kell, nem éltünk.
Ehelyett fogtunk egy taxit, és elvitettük magunkat Asszuán egyik hírességéig, a szovjet segítséggel emelt nagy gátig. Mintegy fél óra volt az út odáig, és a látvány, ami várt minket… hát…

Persze, mit várhat az ember egy gáttól? Legalább az egyik oldalán legyen víz, ennyit. Jelen esetben a gát egyik oldalán egy nagy víztömeg (a mesterséges Nasszer-tó) látványa, a másik oldalán egy másik nagy víztömeg (Nílus) látványa fogadott, oldalt elszórva egy kisebb erőmű, aztán ennyi. A hidat katonák őrizték, nehogy valami huncutság az eszünkbe jusson, és elhagyjuk azt a száz méteres szakaszt, melyen turisták tartózkodhatnak. A gáthoz közel egy monumentális, egyiptomi-szovjet emlékmű várta, hogy adózzunk a kommunista hatékonyság és monumentalitás előtt. Igazából ez az emlékmű tényleg lenyűgöző volt, legalábbis ami a méreteit illeti. A nagy gát környéke nem a szépségről szól.
Az asszuáni gátak (mert van egy kisebb is, a város közelében, melyet még az angolok építettek) megépítésével emelkedett a vízszint, és jó pár ősi emlékmű veszélybe került. Ilyen az Abu Simbelben látható, híres négyfejű (pontosabban már csak háromfejű) templom, melyet nem néztünk meg, mert megint egy csomót kellett volna buszozni hozzá, és ehhez volt a legkevésbé kedvünk. De ilyen a Philae-templom is, mely bár Asszuán közelében van, és taxival elég közel is voltunk hozzá, nem néztük meg. Ennek financiális okai voltak – a taxis azt mondta, kétszer annyit kér, ha oda is elvisz, annak ellenére, hogy csak öt perccel kellett volna többet autóznunk. Ezt nem éreztük teljesen korrektnek, és az elveink nem engedték, hogy engedjünk az ajánlatnak. Pedig – így utólag átszámolva – csak 2-300 forintba került volna fejenként… már bánom is, hogy kihagytuk.
A nílusi hajókázást, a felukkázást azonban nem hagyhattuk ki. Legalábbis mi, fiúk. (Szelket inkább elment pizzázni és Olaszországról fantáziálni. Mi mást tenne az ember Egyiptomban?)

Már rég visszamentünk a városba és búcsút intettünk a taxisnak, amikor a felukkások környékén kezdtünk sétálni. Rögtön le is szólított minket egy, hogy menjünk vele. Mondott egy arcpirítóan magas összeget, majd, miután megalkudtunk ennek a tizedében, vele mentünk. Úgy beszéltük meg, hogy óránként fizetünk. Két fiatalkorú mezítlábas núbiait kaptunk a hajó legénységéül, az alkudozóbajnok felukka-nepper nem jött velünk. Megmondtuk, hova szeretnénk hajózni a Níluson, a sok sziget és látnivaló közül mit szeretnénk megnézni.

Kibontottuk a vitorlákat és elindultunk az ellenkező irányba. Megkérdeztem, hogy miért is nem arra megyünk, amerre a minket érdeklő szigetek vannak. Kis hümmögés és holmi núbiai síremlékek emlegetése után a helyes irányba fordították a felukkát, majd leeresztették a vitorlát. Szinte csak lépésben haladtunk. „Időhúzás, tizenegyes”, gondoltam a sehol sem használt, ám gyerekkoromban belém rögzült fociszabályra, és megkérdeztem, miért is nem eresztjük le a vitorlákat. „Túl erős a szél!”, felelték az angolul gyenge alapszinten gagyogó tizenéves kapitányok. Telt-múlt az idő, s szép lassan elértük az első szigetet, melyre kíváncsiak voltunk.

A sziget szép volt, jó volt, tele volt dísznövényekkel, ahogy az egy növénykerttől elvárható (Garden Island, vagy ilyesmi volt a neve), de fél óra csellengés elég is volt belőle. Főleg, hogy tudtuk, hogy ketyeg az óra.
Lementünk a sziget végében levő kikötőhöz, ahol a sok felukka között szerencsére megtaláltuk a mienket is. A legénység csak 1 fővel volt jelen, így kicsit várnunk kellett, míg leeresztett vitorlákkal elindultunk a másik célpont, az Elefánt-sziget felé.
Az Elefánt-sziget, mely nevét hatalmas, gömbölyű szikláiról kapta, mintegy 60 méterre volt a Kert-szigettől. De ne gondolja senki, hogy ilyen egyszerű az élet, a szigetet meg kell kerülni ugyanis, úgy az igazi. Elsiklottunk a sziget mellett, aztán egy őt szorosan követő másik mellett, majd megint egy másik mellett, és kezdett zavarni a dolog, hogy akkor miért nem kerüljük már meg. Szóvá is tettem, erre a kapitány arra hivatkozott, hogy fennakadna a hajó.
Hmm. Akár még igaz is lehet…
Végül csak megkerültük a szigetet, ám a vitorlákat továbbra sem húzták fel, ráadásul cikkcakkban kezdtünk haladni. Lassan másfél órája jöttünk, a nap már lement, úgyhogy jó képeket nem tudtunk volna az Elefánt-szigeten levő núbiai faluról készíteni. Ráadásul nagyon lehűlt az idő, hideg szél söpört végig a Nílus mentén, így azt mondtuk a hajósoknak, hogy most már inkább mégse kössünk ki a szigeten, hanem menjünk vissza.
Morcosak voltak. Mikor sorra húztak el mellettünk a felukkák, csak megkérdeztem, hogy most miért kell leengedett vitorlákkal mennünk? Megint szövegelt valamit, amit nem értettem teljesen, de rámutattam egy másik felukkára, mely úgy hasította a vizet, mint egy krokodil. „Ha ő tud így menni, mi is tudunk!” – jelentettem ki, teret sem hagyva neki, hogy a szélirányról, szélerőről és egyebekről papoljon nekem. Kelletlenül kibontotta a vitorlákat, aminek eredményeként be is gyorsultunk. Abból azonban nem engedett, hogy cikkcakkban haladjunk.
Közben még a hajó egyik irányítóegysége is letört és a vízbe esett, a metszően hideg szélben majd szétfagytunk – amikor azonban hajósaink szakadt ruháira és meztelen lábfejére néztem, nem tudtam rájuk komolyan haragudni, amiért ilyen amatőr trükkökkel, mint a vitorlaleeresztés, próbálnak belőlünk, „gazdag” fehérekből egy kis pénzt kisajtolni. Még egy kis borravalót is adtunk.
Igazából, bár kicsit bosszantó volt, hogy sík hülyének néznek minket (ez elég sok helyen előfordult, ha ebből anyagi hasznuk származott), és visszafelé dermesztően hideg volt, nagyon szép vidéken hajóztunk, hatalmas és kevésbé hatalmas íbiszek és gémek között, trópusi környezetben, a Níluson… Nem semmi élmény.

Fáradtan kullogtunk vissza a hotelbe, ahol először is szembesültem azzal, hogy áll a víz a fürdőszobában, majd egy kis darab szarral lelövettem magam.
A szobában álló vizet drága szobatársamnak, Szelketnek köszönhettem. Ő ugyanis nyitva hagyta a zuhanycsapot, mondván, úgyse jön víz, akkor meg minek zárja el. Aztán, amikor nem volt ott senki, a víz megindult, és a szokásos egyiptomi fürdőszoba-tervezésnek hála a víz nem folyt le sehová, hanem takaros kis tócsába gyűlt.
Saját lelövésem is Szelket lelkén szárad. Tudni kell, hogy az egyiptomi vécékben ritkán találkozhatunk papírral (és ha mégis, azt nem feltétlenül ajánlott lehúzni, mert eldugul a lefolyó). Papír helyett vízsugárral szokás alfelet tisztítani, mely egy, a csészében elhelyezett csőből spriccel ki. Ezt a csövet Szelket, aki azt mondta, minden vudu-tudományát latba veti, ha ezt a történetet elmesélem, leszarta. Na, nem nagyon, épp csak arra is került egy kis anyag. (Tudni kell még, hogy ilyenkor mindig ki kellett mennem a szobából… hogy a hangok vagy a szagok miatt, nem tudom.)
Pár órával később, mikor kisdolgom támadt, azt tapasztaltam, hogy nincs víz, nem tudom lehúzni. Ó, a találékony magyar ember nem esik zavarba, így rögtön a vécécsésze melletti két vízcsap felé fordítottam értő tekintetemet. Megnyitottam az egyiket… pont azt, amelyik a seggmosóhoz tartozott… a nagy nyomású vízsugár pedig rám lőtte, ami a csőben, és a cső végén volt… köztük Szelket produktumát is.
E jeles esemény után Bukhisz és Anubisz szobájában intéztem ilyen jellegű ügyeimet. Pontosabban, a szobájukhoz tartozó fürdőszobában.

Az utolsó fontosabb napirendi pont az asszuáni bazár volt. A bazár éjszaka éli az életét, hangos, és tele van olyan emberekkel, akik meglepő módon eladni vagy vásárolni szeretnének valamit. Én leginkább Szelkettől szerettem volna szabadulni, vicces kedvű helyiektől sikerült is egy tízezer tevés árat kicsikarnom érte, de aztán végül kútba esett az üzlet. Ami tényleg meglepő, hogy találtunk olyan ruhaárust is, aki nem akart alkudozni, rögtön korrekt árat mondott, és még teázni is invitált, minden kötelezettség nélkül, csak barátságból. Na, ezek a minden kötelezettség nélkül, csak barátságból történő dolgok azok, amelyek után tartja a markát az illető, hogy barátságból azért adjunk neki némi pénzt… úgyhogy inkább nem teáztunk.

Ami érdekesség még, hogy vettem magamnak néhány arab ruhát, amivel vásárlás közben annyira felhívtam magamra két tini arab csaj figyelmét, hogy több száz méteren keresztül követtek minket a piac forgatagában, ahol aztán bátortalanul megszólítottak bennünket, és egy-egy apró ajándékkal kedveskedtek nekünk.
Ezután lefeküdtünk (a lányok ebben már nem vettek részt), mert másnap korán indult a vonat. Irány a tengerpart!

[Ez a beszámoló egy 2004-es kéthetes túra részletes beszámolójának 7. része. A túra állomásai: Kairó-Dakhla-Khargha-Luxor-Asszuán-Qena-Hurghada-Dahab-Kairó.]
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina