Egyiptom 2004 - Qena

Egyiptom Qena

Ott-tartózkodás ideje: 2004. feb. 10.  - 2004. feb. 25. (15 nap)

0 hozzászólás I 1 127 látogató olvasta. Rögzítve: 2014. okt. 15. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Winney Beszámolója

Cimkék: egyiptom 2004 qena lovaskocsi vonat 

Ez az a város, melyről útikönyvünk is csak annyit írt, hogy ide turistának teljesen felesleges jönnie. Nincs itt látnivaló semmi, csak egy, a várostól sok kilométerre levő régi templom, amit egyébként is inkább Luxorból szokás megközelíteni. Ezt a templomot mi nem láttuk, ellenben körbeutaztuk a várost, még ha ez nem is állt teljesen szándékunkban. A város sok szépséget tényleg nem rejt, csak egyetlen arab templom volt kedves vizuális receptorainknak.

S hogy mégis, miért jöttünk ide?
Asszuánból a tengerpart felé indultunk, és választhattunk, hogy Luxorban vagy Qenában szállunk át a vonatról a buszra. Mi Qenát választottuk, mert Luxorban már jártunk.

Már az Asszuánból Qenába tartó vonaton megkezdődtek az első kellemetlenségek. Első osztályra szólt a jegyünk, és lehet, hogy a fülkénk 20 éve még első osztályú volt, de utazásunk idején már bizonyosan nem. Komfortérzetem csökkentéséhez azonban még egy lelkes helyi öregemberre is szükség volt, aki némi nyugdíjkiegészítés reményében kéretlenül is mindent el akart intézni helyettünk a vonaton: mutatta, hogy hova üljünk (pontosabban véletlenszerűen rámutatott pár helyre, ami nem a miénk volt), ő akarta felrakni a csomagjainkat, noha mi jobb erőben voltunk, és – mivel látta, hogy együtt vagyunk, és mivel ezen a vonaton az ülések elforgathatók, hogy akik többen együtt utaznak, egymással szemben lehessenek – elforgatta az ülésem. Itt rontotta el.
Elég korán volt, így aludni akartunk utazás közben, nem beszélgetni, s jeleztük neki, hogy forgassa szépen vissza az ülésemet. Visszaforgatta, de az istenért se sikerült stabilizálnia, így amint ráültem, az billegni és forogni kezdett. Az egyiptomi öregember, látván, hogy ebből már nem lesz nyugdíj-kiegészítés, gyorsan kereket oldott, ránk hárítva az egyiptomi technikai vívmányokkal való bíbelődést. Pár percnyi közös problémamegoldás után találtunk egy módszert, ami legalább fél órára biztosította, hogy az ülés ne billenjen ki a helyéről. A harmadik félóránál eluntam, hogy szundikálás közben megbicsaklik az ülés, így egyszerűen máshova ültem. (Ekkor már láttuk, hogy itt nem lesz olyan tömegnyomor, mint a Dakhla-Kharga buszjáraton.)
A reggeli szunyát még egy förtelmesen hangosan horkoló arab is ellehetetlenítette, aki később bevallotta, hogy ő valójában ékszerész, és javasolta, hogy ha már úgyis Hurghadába megyünk, tartsunk vele, aztán látogassuk meg a boltjában. (Nem tudom, tényleg úgy néztünk-e ki, mint aki ékszert vásárolni ment Egyiptomba, de kétlem. Úgy vettem észre, hogy az egyiptomiak nem jutottak el az üzleti racionalitásnak arra a fokára, ahol csak annak próbálnak eladni, aki esetleg venni is akar.)
A horkolós ékszerész javasolta, hogy ne a menetrend-szerinti buszjárattal menjünk, hanem minibusszal, mert az sokkal jobb. Hát legyen.

Amint leszálltunk a vonatról Qenában, és elhagytuk a vasútállomást, rögtön taxisok és lovaskocsisok hada rohamozott meg minket. Ebben a városban többször is úgy tűnt, mintha még nem láttak volna fehér embert, de annyit tudnak róla, hogy pénz van nála. Horkoló útitársunk javasolta, hogy vegyünk igénybe egy lovaskocsit, mert messze van a minibusz-állomás. Találomra kiválasztottunk egy ezüstfogú, nyúzott arcú embert, aki még angolul se tudott (ezen képesség hiányával itt nagyjából mindenki büszkélkedhetett), aki azt ígérte, hogy 5 fontért elvisz minket. Ez hatunkra nem tűnt soknak – bár a történelmi hűség kedvéért jegyezzük meg, hogy jómódú ékszerész barátunk végül egyetlen petákot se dobott be az útiköltségbe… pedig talán még az is fair lett volna, ha ő fizeti az egészet. Hogy miért?

Bár nem volt ellenünkre a lovaskocsizás, mikor eloszlott a tömeg, és megláttuk a rozzant lovaskocsit, mely eddig jótékony takarásban állt, már kezdtük másképp látni a dolgokat. Felpakoltuk a táskákat, és nekilódultunk. Az utunk egy felüljárón vezetett át. Amint az út kicsit emelkedni kezdett, a lovaskocsi elé fogott gebe úgy döntött, hogy sehova tovább, nem viszi tovább azt a pár száz kilót, amit mögé kötöttek. Nem tehettünk mást, leszálltunk, és elkezdtük tolni a kocsit, fel az emelkedőn, egészen addig, amíg végre ismét vízszintes szakaszra nem értünk. Felpattantunk a kocsira, majd ledöbbentünk, mert Szelket, hogy színesítse kicsit az utazást, hisztériázni kezdett, hogy ő tériszonyos. Hát nekem mindegy volt, legyen tériszonyos, csak csinálja sikoltozás nélkül.
Végül rájött ő is, hogy elég nagy a statisztikai valószínűsége, hogy valaki élve megúszik egy felüljárón való átkelést, így, mikor lent voltunk, már ki merte nyitni a szemét. Hamar beértünk a város nyomornegyedébe, ahol komolyan arra számítottunk, hogy harcolnunk kell majd az életünkért. Szerencsére erről nem volt szó, és tényleg a minibusz-pályaudvarra jutottunk, amennyiben azt a koszos, lepukkant szeméttelepet, ahol több minibusz is állt, annak nevezhetjük. Itt megtudtuk, hogy minket bizony nem visznek innen sehová, mert az országúton nem engedik áthaladni azokat a kocsikat, amelyekben turisták vannak, csak akkor, ha konvojban többen mennek.

Nosza, menjünk akkor mégis csak a rendes buszpályaudvarra, ami a mindentudó könyvünk, a legújabb Lonely Planet szerint közvetlenül a vasútállomás mellett található. Ezért aztán meg is lepett minket, hogy a lovaskocsis csak 7 fontért volt hajlandó visszavinni minket, amit azzal indokolt, hogy a buszpályaudvar igazából egész máshol van, sokkal messzebb. Nem tudtuk, kinek higgyünk, de nem volt mit tenni, ha nem akartuk életünk hátralevő részét a qenai nyomornegyedben tölteni, élelem gyanánt koszos homokot ropogtatva pudvás fogaink között.

A lovaskocsira felkapaszkodott még mellénk egy rendkívül büdös egyiptomi kamasz is, akinek szerintem ekkor, délelőtt 11 táján még iskolában lett volna a helye, ahelyett, hogy minket próbál még ő is lenyúlni.
Miután körbejártuk a várost, kitéve magunkat a városiak érdeklődő pillantásainak (tényleg úgy bámultak minket azon a lovaskocsin, mintha sztárok lennénk), végül csak eljutottunk a helyi buszpályaudvarra, ami tényleg nem a vasútállomás mellett volt.

S hogy a hercehurca ellenére mégsem bánom, hogy így alakultak az események, abban a Luxorból Qenán át Hurghadába tartó buszon utazó három holland lánynak is szerepe van, egyikük ugyanis apró, de kellemes epizódszerepet kapott egyiptomi tartózkodásom alatt…

[Ez a beszámoló egy 2004-es kéthetes túra részletes beszámolójának 8. része. A túra állomásai: Kairó-Dakhla-Khargha-Luxor-Asszuán-Qena-Hurghada-Dahab-Kairó.]
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina