Egyiptom 2004 - Dahab

Egyiptom Dahab

Ott-tartózkodás ideje: 2004. feb. 10.  - 2004. feb. 25. (15 nap)

0 hozzászólás I 1 192 látogató olvasta. Rögzítve: 2014. okt. 20. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Winney Beszámolója

Cimkék: egyiptom dahab blue hole lagoon búvár sinai 

Amint a hajónk megérkezett Sharm-el-sheikbe, máris mikrobuszba pattantunk, és utaztunk még egy órát Dahabra. A holland lányok ott aztán hamarabb megadták magukat a helyi hotel-neppereknek, mint mi, így nagy bánatunkra ismét elváltunk tőlük. Mi azonban, mivel az elmúlt napok cigányélete után itt egy hétig maradtunk, nem elégedtünk meg bármivel. A felbővült magyar társaság meg sem állt a tengerpart utolsó szálláshelyéig, mely a Seaview névre hallgatott. Nem biztos, hogy jobb volt, mint a többi, de ha már idáig elcipeltük a cuccokat, visszafelé nem akartunk menni, és ránézésre ez is megfelelt. Legyünk őszinték: nem volt ezzel semmi baj, leszámítva, hogy egyszer sár folyt a csapból víz helyett, összekoszolva az áztatni betett ruhákat, illetve hogy a legvégén a szálloda üzemeltetése másként emlékezett a kialkudott árra, mint mi… De amúgy tényleg pofás kis lakokat kaptunk a pénzünkért.

És mindezt a tengerparton… Állandó hullámverés, langymeleg szellő, a horizonton pedig Szaud-Arábia partjai… csodás kilátásban lehetett részünk.

Dahabban, illetve az egész Sínai-félszigeten túl sok kulturális látnivaló nem akad, hacsak nem soroljuk ide a Mózes-hegyet és a Szent Katalin monostort. És bár bizonyára ezek is csodaszépek a maguk módján, az ide vezető út valamikor éjszaka indul, hogy a napfelkelte éppen a hegy tetején érje a társaságot, így aztán mi ezt az élményt meghagytuk másoknak. Őszintén szólva fáradtak voltunk az egész hetes utazástól és inkább pihenni vágytunk – ebbe a koncepcióba pedig nem fért bele az éjszakai túra a hegyekben.
Hozzá kell tennünk azt is, hogy a túrák pénzbe kerülnek, abból pedig véges mennyiség állt rendelkezésünkre. Mivel a magyarok kemény valutáját itt nem ismerték, a bankkártyás fizetést ez idő tájt még úgy sem, annyi pénzzel kellett mindent megoldanunk, amennyit az elején váltottunk. Tudtuk, hogy ki kell még fizetnünk a szállást, hogy el kell még mennünk Kairóba, és hogy ott is fogunk még költeni… Ideje volt hát nem szabadjára engednünk a költségvetést.

No és Egyiptomot egyébként sem az ortodox keresztény emlékek miatt szokás felkeresni. A Sínai-félszigetet sokkal gyakrabban látogatják azok, akik a habokban szeretnének alámerülni, mint azok, akik a vallásos érzületben. A Vörös-tengert a világ kiemelkedő búvárparadicsomai között tartják számon; fejünket a víz felszíne alá dugva nem is marad kérdés, miért. Lényegében szinte bárhol merültünk, szép, színes halakat láttunk – ám mindezek közül is kiemelkedett (pontosabban bemélyedt) a Blue Hole, egy 130 méter mély merülőhely. Én, mivel még a pipát sem szeretem a számban, maradtam a partok közelében, és pusztán a tüdőmben levő levegővel merültem. Ám így sem maradtam ki semmiből, a víz alá bukva ugyanis színpompás tengeri bujaság vett körül. Kíváncsi halrajok úsztak körül, egyik a másik után, szemernyi félelmet se mutatva irányomban, én pedig nem tudtam betelni a csodával. Igaz, így merülgetni hosszú távon elég fárasztó, úgyhogy egy idő után kénytelen voltam búcsút inteni a halaknak. A többiek, jobban rákészülve a búvárkodásra, beljebb mentek és tovább maradtak, és bár ők sem csalódtak, azt mondták, végül is én jártam a legjobban, mert beljebb már ritkásabb volt az élővilág.

Ám nem minden búvárkodás alkalmával jutott nekem a szerencse java…
Egy másik alkalommal, Dahab északi partjainál merültünk. Itt folyamatosan fújt a szél, hatalmas hullámokat korbácsolva. A tenger nem folyamatosan mélyült: először egy 30 méter széles korallszirten kellett begyalogolnunk, ahol sípcsont-középig ért a víz, aztán hirtelen, közvetlenül a képzeletbeli „Csak úszóknak” tábla után, véget ért a szirt, hogy átadja a helyét a mély tengernek. Én pipa és búvárruha nélkül úszkáltam, a többiek viszont rendesen felszerelkezve. Mint az várható volt, én voltam a leggyengébb láncszem, az állandó felszínre emelkedés, levegővétel, újramerülés hamar kifárasztott – különösen, mivel a hullámok 1-2 méteresek voltak, és sokszor nem levegőt vettem, amikor a felszínre emelkedtem, hanem egy hullám taraját a pofámba. Egy idő után szóltam is a többieknek, hogy abbahagyom, kimegyek. Igen ám, de a korallszirt peremén is át kellett jutnom, amit igencsak megnehezítettek a hullámok, melyek itt erősödtek csak fel igazán. Ha megkapaszkodtam a szirtben, rögtön jött egy hullám, ami nekipréselte ruhátlan testem a koralloknak, csak hogy pár pillanattal később lerántson róluk, vissza a mély vízbe. Hosszú percekig próbáltam kimászni, eredménytelenül. Fogytán volt az erőm.

Szerencsére legtapasztaltabb búvárunk, Bukhisz látta, hogy bénázok, és jött, hogy segítsen. Valahogy feltornászta magát a peremre, és engem is kihúzott. Ezzel persze nem értek véget a megpróbáltatásaim. A peremen ugyanis épp átbukott annyi víz, hogy még a szirten sétálva is ledöntsön a lábamról. Kétszer-háromszor eshettem így el, újabb horzsolásokat szerezve, míg végül beletenyereltem egy tengeri sünbe. Az ilyenek sokszor mérgezőek is… de nekem, ha mással nem is, ezzel szerencsém volt. Így sem úsztam meg ép bőrrel a kalandot: a korallszirten szerzett horzsolások, éles kagylóhéjak vágásaiból folydogáló vér és a tenyeremen levő mély seb igazi látványossággá tett, ahogy félmeztelenül végigvonultam a település partján. És mivel mindez déltájban történt, hazafelé menet még a nap is leégetett… Így aztán a tengerparti nyaralásom rákövetkező napjait olyan ruhákban töltöttem, melyek eltakarták a testem legnagyobb részét a nap elől.

Szerencsére Dahab nem csak nappal, hanem este is kínál szórakozást az erre vetődő utazóknak. Számos hangulatos tengerparti étterem várja a lazítani vágyókat, vízipipával, sörrel és persze étellel. Igaz, este 10 körül ezek bezárnak… hogy átadják a stafétát az éjszakai életnek. Túl sok zenés-táncos szórakozóhely mondjuk nincs itt – legalábbis ott-tartózkodásom idején mi csak egyet találtunk, később pedig ezt is felrobbantották a túlbuzgó vallási fanatikusok. Ez a hely egy hajótestet formázott, és úgy tűnt, itt tartják a helyi kolbászfesztivált: nem volt ugyanis a helyiségben más, csak negyven éhes tekintetű arab férfi, mi, és a három holland lány. A végére valahogy úgy alakult, hogy az egyik lánnyal táncoltunk egy kicsit, csókolózni kezdtünk… és ekkor fura dolgok kezdődtek.

Ilyenkor kicsit megszűnik az ember körül a külvilág, mégis feltűnt, hogy a pincér sokat sürög-forog körülöttünk. Egyszer-kétszer nekem is jött, meglökve kicsit vállal. Nem foglalkoztunk vele. Aztán egyszer csak, ha a mécses nem is, de egy pohár eltörött a lábamnál, miután a pincér elejtette. Még mindig nem kapcsoltunk. A pincér viszont igen: felkapcsolta a villanyt, és szólt, hogy ez itt nem szokás, ezt nem itt kellene csinálnunk. Ezzel magam is egyetértettem, javasoltam hát a lánynak, hogy lépjünk le. Így is tettünk.
Míg hazakísértem, javasoltam neki még néhány dolgot, de azokkal szemben már kevésbé volt nyitott. Úgy gondoltam, nem baj, van még néhány napunk… de igazából ezután többé nem is nagyon láttam.
Így megy ez.

Aztán napokkal később mentünk mi is, busszal, Kairóba. Cirka 8-10 órás út éjszaka, és bár a Szuezi-csatornára kíváncsi voltam, simán átaludtam a rajta való átkelést. Az egyiptomiak ékes fővárosában ébredtem, helyi idő szerint reggel 10 körül. Előttünk állt egy teljes nap!

[Ez a beszámoló egy 2004-es kéthetes túra részletes beszámolójának 10. része. A túra állomásai: Kairó-Dakhla-Khargha-Luxor-Asszuán-Qena-Hurghada-Dahab-Kairó.]
További kapcsolódó élménybeszámolók:
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina