Egyiptom 2004 - Kairó

Egyiptom Kairó

Ott-tartózkodás ideje: 2004. feb. 10.  - 2004. feb. 25. (15 nap)

0 hozzászólás I 1 965 látogató olvasta. Rögzítve: 2014. okt. 21. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Winney Beszámolója

Cimkék: egyiptom kairó piramis szfinx teve ló szamár mecset bazár taxi 

Mivel nem egészen 1 napot töltöttünk az egyiptomiak fővárosában, a következő nap hajnalán már indulnunk is kellett a reptérre, úgy döntöttünk, elég lesz hetünknek egyetlen szoba is, ahol a cuccunkat tárolhatjuk, és ahol megaludhat az, aki fáradtnak érzi magát.
Én úgy voltam vele, hogy majd alszok otthon. Hisz alig egy napom volt Kairóra!

Mivel volt a csapatban, aki már járt itt, egy idő után szétváltunk, és nem mindent csináltunk együtt.
Természetesen egy egyiptomi körútból nem maradhattak ki a piramisok és a szfinx. Ezek Kairó szélén helyezkednek el, ahová egy városi buszjárat röpített el bennünket. A piramisokat ábrázoló fotók többnyire sivatagot mutatnak az építmények mögött, azt a képzetet keltve, hogy itt bizony nyomtalanul hussantak tova az évezredek. A valóság azonban az, hogy a piramisok közel vannak a városhoz - így legalább nem kellett sivatagi túrát tennünk.

Ha az ember azt hinné, elhagyatott helyre érkezik, ahol nincs más, csak ő és az évezredes kövek, ismét csak téved. Nem csak turistával van tele a hely, de - miként Egyiptomban mindenhol - rajokban támadnak azok, akik szolgáltatásokat és termékeket árulnak a gyanútlanoknak. Így ültem szamár, ló és természetesen teve hátára. Különösen az utolsó volt érdekes: a teve gazdája Michael Jacksonként mutatkozott be, de engem nem tudott megtéveszteni, mert annál sötétebb volt a bőre és kevésbé énekelt jól. Ellenben azt mondta, üljek csak fel a tevére, ha akarok, nem kér érte pénzt. Mondtam neki, hogy ez az utolsó napom az országban, az utolsó fontjaim csörögnek a zsebemben, már ültem szamáron és lovon, tudom, hogy megy ez, ne is akarjon felültetni. Mondta, hogy nem, dehogy, ez csupán barátságból, mert látja rajtam, hogy szeretném. Hát jó, felültem, aztán amikor fél perc múlva meguntam, jeleztem, hogy leszállnék. Mondta, hogy maradjak csak, sétálunk egy kicsit. Kezdtem érezni, hogy nem úszom én ezt meg ingyen… Aztán, amikor némi tevegelés után mögém került a piramis, ő pedig erőlködött, hogy készít rólam egy fényképet (meg is tette), már biztos voltam benne. Amikor végül leszálltam, felemlegettem, hogy többször is azt állította, hogy nem kell fizetnem, mindez csupán baráti alapon történt. Ő helyeselt, de hozzátette, hogy valamiből azért etetnie kell a tevét, és arra azért kérne egy kevés pénzt… Hát kapott egy keveset, és hiába kevesellte, magára hagytam, mielőtt belecsap a Billy Jeanbe.
Gondolom, hasonló módszertan alapján dolgozó üzletember lehetett az is, akit a rendőrök üldöztek a piramisok tövében – életem első, és eleddig utolsó tevés üldözésének lehettem szemtanúja.

Miután visszatértünk a szállásra, az az ötlet vetődött fel, hogy nézzük meg a nagy mecsetet és a környékén levő nagy bazárt. Mivel Kairó teljes tömegközlekedési hálózata nem volt a fejünkben, kerítettünk egy taxist, és kiadtuk neki az irányt, térképen is mutatva a célt. Ő értetlenkedett egy darabig, hogy milyen bazárról beszélünk, majd ment egy háromnegyed kört az épülettömb körül, megállt egy kis vegyesboltnál, és vidáman kérte a pénzt. Mondtuk neki, hogy ez a trükk lehet, hogy másoknál bejön, de nálunk nem, fáradtak vagyunk és ingerlékenyek, és inkább menjen oda, ahova kértük. Nem tehetett mást, a nyakába vette a várost. Kicsit úgy tűnt, nem igazán érzi magát otthon sem a városban, sem egy autó volánja mögött, és amikor úgy éreztük, már rég oda kellett volna érnünk, jeleztük neki, hogy esetleg álljon meg, és kérjünk útbaigazítást, vagy kiszállunk fizetés nélkül. Végül, nagy nehezen, útbaigazítás után, de odatalált.

A mecset hozta, amit vártunk tőle: voltak félholdas tornyai, csak mezítláb lehetett belépni, és gyanakodva lestek ránk a benn imádkozók. Jobbnak láttuk hamar távozni.

A bazár, a vásznakkal takart szűk folyosók miatt, jobban emlékeztetett egy boltokkal jól felszerelt labirintusra, mint egy piacra. Viszont kétségtelenül fel lehetett szerelkezni emléktárgyakkal. Volt itt minden agyagtábláktól az óegyiptomi istenszobrokon át a pipadohányig minden, amit csak eszébe juthat az emberfiának hazahordania.

Utolsó kairói utamra már egyedül indultam el, gyalogosan. Kaptam egy nélkülözhető térképet, és nekivágtam a város felfedezésének, különös tekintettel a Nílus közepén terpeszkedő szigetekre. Akárcsak Budapestet, Kairót is folyó szeli ketté, lényegében észak-déli irányban felezve a várost. A Nílus közepén pedig szigetek meredeznek, kellemes sétára adva lehetőséget, ahol elmenekülhettem a forgatag bűze, szennye és szmogja elől a város kevés zöld színfoltjai egyikébe. Visszafelé menet nem egészen találtam az utat, köszönhetően a ténynek, hogy míg a térképen latin betűkkel szerepeltek az utcanevek, addig az utcákon sok esetben csak arabul. Nem könnyítette a dolgom az sem, hogy időközben besötétedett, egészen más megvilágításba helyezve a tájékozódásul használt viszonyítási pontjaimat. Megkérdeztem hát az egyik benzinkút dolgozóit, hogy merre is kellene mennem, de a taxishoz hasonlóan vagy nem ismerték a környéket, ahol éltek és dolgoztak, vagy – mint annyi más egyiptomi – fogalmuk sem volt, hogyan működik a térkép nevű találmány.

Velem azonban nem tolhattak ki, ráleltem a szállásra visszavezető útra. Menet közben elkapott még egy cipőtisztító, aki nagyon erősködött, hogy ő le akarja csutakolni kéthetes, sivatagot is megjárt bakancsomat. Mondtam neki, hogy szinte semmi pénzem nem maradt, de ő csak erősködött tovább. A fehér ember számára pénzt jelent, bármit állítson is az illető. Míg dolgozott, beszélgetni próbált velem szegényes angoltudásával, és láthatóan kicsit elszontyolodott, amikor megtudta, hogy nem gazdag amerikai vagyok, hanem kelet-európai. Amikor fizetésre került a sor, odaadtam neki az előre megbeszélt összeget (az utolsó fontomat, ami nem kellett taxira), amit természetesen kevesellt, de leperegtek rólam az átkai.

Ezután már csak a kölcsönös élménybeszámolókra jutott idő a szálláson a többiekkel, némi evés-ivásra, és hívtuk is a taxit, hogy pontot tegyen kéthetes egyiptomi tartózkodásunk végére… és, mivel nem tévedt el, el is jutottunk a reptérre. A búcsúm Ré napisten birodalmától igen stílusosra sikeredett: a repülőről, a felhők fölött csodálhattam meg a felkelő napot…

[Ez a beszámoló egy 2004-es kéthetes túra részletes beszámolójának 11., befejező része. A túra állomásai: Kairó-Dakhla-Khargha-Luxor-Asszuán-Qena-Hurghada-Dahab-Kairó.]
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina