Ábrahám nyomában I. rész

Törökország

Ott-tartózkodás ideje: 2014. szept. 01.  (1 nap)

0 hozzászólás I 915 látogató olvasta. Rögzítve: 2014. nov. 14. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Hangavillo Beszámolója
Damaszkuszban és Aleppóban élő kedves rokonaim meghívására már évek óta tervbe volt véve egy szíriai körutazás, de a 2011-ben kirobbant polgárháború miatt az útiterveink egy ideje a fiók mélyén lapulnak. Hogy mégis bibliai tájakat járjunk be ezen a nyáron, a térképet nézegetve elég rövid idő alatt sikerült eldöntenünk azt, hogy ha Szíriába nem is, de a szír határig elutazhatunk egy délkelet-anatóliai út keretében. Bár már többször jártunk Törökországban, az egyénileg megszervezett út hatalmas kihívást jelentett, végtelen lehetőséget, ismeretlen, turisták által alig ismert vidékek felfedezésére.

Az útiterv nagyon hamar elkészült. Amióta a Wizz Air, valamint a „félfapados" török Pegasus Airlines közvetlen járatokat indít Budapestről Isztambulba, már 10 ezer Ft körüli áron két óra repülést követően bárki leszállhat a 15 milliós város Sabiha Gökcen repülőterén. Úgy terveztük, hogy Isztambul felfedezésével kezdünk, majd a szent város, Konya felderítése után néhány nap Kappadókia, majd a Nemrut-hegy következik, hogy aztán az Ararát-hegységben eredő Eufrátesz folyó mentén leautózunk a szír határig, Harran ősi falvához. Végül Sanliurfa és a Földközi-tenger partján található Silifke érintésével visszatérünk Konyába. A dervisek szent városából egy kalandos éjszakai vonatozás után Izmirben újra autót bérelünk, majd Bodrum, Pamukkale, és az ógörög városok megtekintését követően egy isztambuli átszállással hazarepülünk Budapestre.

A 14 napos útba próbáltuk belegyömöszölni egyéni kívánságainkat is. Férjem makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy az Isztambul-Ankara, majd az Ankara- Konya közötti útvonalon az újonnan átadott nagysebességű vonattal, a"török TGV-vel" (train de grand vitesse) is utazzunk, az én vágyam pedig az volt, hogy felmásszunk a Világörökség részét képező Nemrut-hegyre, lehetőleg napfelkeltekor, hogy megcsodálhassuk a hegycsúcson Antiochus Teos kommagénei király, illetve a görög és perzsa istenek hatalmas fejszobrait a korai napfényben.

Törökország: legmagasabb üzemanyagárak, ismeretlen korai kelés

A szállások és a bérautók lefoglalása már rutinszerűen ment, bár kissé mellbevágott bennünket az, hogy Európát tekintve Törökországban a legmagasabb az üzemanyag ára, ami potom 500 Ft-ot jelentett literenként, valamint a gépkocsi kölcsönzés ára is. A szállodák kiválasztásánál nem a csillagok száma volt a fontos, hanem az, hogy lehetőleg kényelmes és jól felszerelt legyen a szoba, no meg természetesen az ár. Mindig is úgy gondoltuk, hogy itthon épp eleget tudunk kényelmes ágyban aludni, utazásaink meg egyáltalán nem a semmittevésről, hanem az aktív pihenésről szólnak. Természetesen minden utazás után kiderül az, hogy egynéhány szálloda állapota,- az olykor lepusztult szobák, kopott szőnyegek és fakó függönyök - köszönő viszonyban sincsenek azokkal a booking-on fellelhető képekkel, amelyekkel a tulajdonosok reklámozzák magukat, és csábítgatják a vendégeket. Ugyanakkor sok esetben kellemes meglepetést okozott néhány szállás családias hangulata.

A tervezgetés során néhány bizonytalansági tényező is felmerült, közülük a legjelentősebb az volt, hogy utazásunk napjáig átadásra kerül-e a férjem rögeszméjévé vált Isztambul-Ankara nagysebességű vonal. Az átadás ugyanis már évek óta késett, legutóbb márciusban a díszes avatás előtt derült ki az, hogy néhány fontos váltónak lába kelt, a rossz nyelvek szerint ellopták azokat, így minden újra csúszott. Aztán július végén a török államvasút a honlapján hatalmas betűkkel hirdette azt, hogy végre elindult a közlekedés. Mivel Isztambul régi és központi vasútállomása, a Haydarpasa pályaudvar felújítás alatt van már évek óta, a kelet felé induló helyi és nemzetközi vonatok egy külvárosi, 50 km-re található kis állomásról, az ázsiai oldalon levő Pendik állomásról indulnak, ahová a korai órákban képtelenség tömegközlekedéssel kijutni, ugyanis a törökök számára a korai kelés, mint olyan, nem létezik. Fogalmunk sem volt arról, hogy hogyan jutunk ki az állomásra, hogy elérjük a fél 8-kor induló nagysebességű vonatot, mivel reggel 7 óra előtt egyszerűen nincs helyi autóbusz közlekedés. Végül mi alkalmazkodtunk a török mentalitáshoz, és mivel nem akartunk hajnalban vagyont költeni egy taxira, egy később induló vonattal vágtunk neki a nagyvilágnak, pontosabban Ankarának és Konyának.

Szeptember 15-én landolt gépünk az Isztambul ázsiai oldalán található Sabiha Gökcen repülőtéren, amely meglehetősen messze, 45 km-re van a város központjától. Ez a repülőtér fogadja a fapados járatok gépeit, és jóval kisebb, mint az Atatürk Nemzetközi repülőtér. A nagy távolságnak köszönhetően elég macerás a központba való bejutás, de hála az internetes fórumoknak, úgy indultunk útnak, hogy elég sok információval rendelkeztünk a helyi tömegközlekedést illetően, és tudtuk, hogy szállásunkhoz hogyan jutunk el a legegyszerűbben. Isztambul hatalmas város, lakóinak száma több mint 13 millió, sőt, egyes statisztikák szerint 15 millió feletti. Mivel az ország szegényebb, keleti feléről folyamatosan érkeznek az új bevándorlók a jobb élet reményében, ténylegesen meg sem lehet becsülni az ott élő emberek számát.

Isztambul: mintha Chicagóban járnánk

A turisták általában a történelmi negyedbe, az óvárosba igyekeznek, ami az Aranyszarv-öböl nyugati partján található - ez a török „Buda", valamint az öböl másik partján fekvő Beyoglu negyedbe, ez a „Pest". A kettőt a Galata híd köti össze, valamint a közlekedés szempontjából fontos T1-számú villamos. Szállásunk a Beyogluban volt, közvetlenül a Taksim térről induló 3 km hosszú Istiklal sugárút mellett, amely tele van a legfontosabb divatmárkákat felvonultató üzletekkel, éttermekkel, kávézókkal, elképesztő kirakatokkal rendelkező cukrászdákkal, pénzváltókkal és színházakkal. Egy sugárút, amely éjjel és nappal lüktet. Késő éjszakáig hömpölyög rajta a tömeg, önjelölt zenészek és táncosok szórakoztatják az arra járókat, a sugárút melletti kis kocsmákban pedig hajnalig szórakoznak egy pohár sör, raki vagy vízipipa mellet fiatalok és idősek. A lüktetésnek és zajnak „hála", az ott töltött három éjszaka alatt nem igazán tudtunk aludni, de így legalább nekünk is kedvünk támadt a tömegben elvegyülni és élvezni estéről estére a város hangulatát.

Az Isztambulban töltött két és fél nap alatt igyekeztünk bejárni minden olyan kötelező látnivalót, amelyet az útikönyvek javasolnak. A fontosabb látnivalókhoz a már emlegetett T1-es villamos Sultanahmed téren levő megállójánál kell leszállni. A téren található az iszlámok legnagyobb imahelye, a kék ezer árnyalatában tündöklő Kék mecset, valamint a majd 1500 éves bizánci székesegyház, a Világörökség részét képező, hatalmas belső terű Hagia Sofia. Ezektől nem messze található a Top Kapi palota, mely a mindenkori szultánok székhelye volt 1450-től 1860-ig, olykor 50000 lakossal, mely mára kihagyhatatlan turista látványosság lett műkincseivel, a Háremmel, teraszaival együtt. Rövid gyaloglással a számomra legszebbnek és legérdekesebbnek tűnő Elsüllyedt Palota is megközelíthető a titokzatos római kori Medusza fejekkel.

Szintén a közelben található a XVI. században épült Szulejman mecset, a mecset mellett található Szulejman holttestét rejtő türbe, a török sírbolt, amelyre fel van vésve Szigetvár neve is, ahol a szultán életét vesztette. Metróval sikerült felkeresni az óvárostól távol levő, bizánci stílusban épült Kariye múzeumot, amely korábban kolostorként szolgált. Az épületben csodálatos freskók és mozaikok láthatók. Itt már erősen megcsappant a turisták száma, de a környék autentikus régi török házaival csodálatosan szép. A múzeumtól nem messze felfedeztük a régi városfalat, amelyre felkapaszkodva csodálatos kilátás nyílt az alattunk elterülő Aranyszarv-öbölre, valamint azokra a 40-50 emeletes felhőkarcolókra, amelyek a város üzleti negyedében gombamód szaporodtak el. Mintha nem is Isztambulban, hanem valahol Chicagóban lettünk volna!

Fagyiárus mutatványok, kihagyhatatlan döner és kebab, este 20 óra után megszűnő tömegközlekedés

A Taksim térről a Tünellel (sikló) valamint a fogaskerekűvel történő közlekedési lehetőségeket nagyon hamar felfedeztük, és egy metróállomáson talált, közlekedéssel kapcsolatos térkép segítségével második napon már egészen távoli kerületekbe is eljutottunk. Ilyen volt a Yenikule, azaz a Héttorony, amely egy, a Márvány-tenger partján található hatalmas erődítmény. A falai között raboskodott egykor Török Bálint és Bornemissza Péter, más magyar és török foglyokkal együtt. Természetesen a Nagy Bazár és az Egyiptomi Fűszerbazár megtekintése sem maradt ki a programból, meg egy gyalogos átkelés a Galata-hídon, megcsodálva a horgászok zsákmányát, és a híd alsó szintjén található éttermek ínycsiklandozó ételkínálatát.

Isztambulban az éles kontraszt volt az, ami magával ragadott. A múlt és a jelen, a hagyománytisztelet és a modernség olyan keveredését mutatja a város, ahogy ez máshol nem lelhető fel. Egymás mellett látható a talpig eltakart, kendőt viselő muszlim, és a miniszoknyába vagy rövidnadrágba öltözött szintén török nő. Az egymás elfogadása és a tolerancia nagyon is jelen van a metropolisz mindennapi életében. A város lényege az érdekesebbnél érdekesebb utcák, utcajelenetek és épületek, a városnézéshez hangulatfestésként a müezzin imára hívó szava, a dzsámik, és a karcsú mecsetek látványa, de hát én mindig is elfogult vagyok az ilyen típusú épületektől, rajongok értük. Más muszlim országoktól eltérően Törökország jóval liberálisabb abban, hogy a nem muzulmánok számára is megengedi azt, hogy a dzsámikat megfelelő öltözetben meglátogassák.

Aki Isztambulban jár, feltétlenül nézze meg az Istiklalon a fagyiárusok nem mindennapi mutatványát, ahogyan a vevőiket különböző, bűvészmutatványnak is beillő trükkökkel kiszolgálják, és akiknek még a komor japán turistákat is sikerült mosolyra fakasztaniuk. És természetesen kóstolja meg a török konyha fantasztikus remekeit, az úton-útfélen árusított csirkés, birkás vagy halas dönert és kebabot, és igyon ayrant hozzá, amely nem más, mint egy isteni sós joghurtital, és amelyet azóta is nap mint nap elkészítek magamnak itthon.


Az, hogy Isztambult, a két kontinensen fekvő várost körbejárjuk és megismerjük, fel sem merült bennünk, lehetetlen vállalkozás lett volna. Az internetes fórumon egy ott élő magyar hívta fel a figyelmünket arra, hogy az átszállásoknál nagyon vigyázzunk, mert egy téves átszállással nagyon el lehet keveredni, és ha napokig nem is, de órákon át lehet bolyongani az ismeretlen utcákon. Sok esetben még a helybeliek sem ismerik ki magukat a tömegközlekedésben, és bár nagyon segítőkészek, imádnak útbaigazítani, nem biztos, hogy a jó utat mutatják, természetesen nem rossz szándékkal. Arról meg nem is beszélve, hogy este 20 óra után megszűnik a klasszikus tömegközlekedés, és ha ott ragadunk egy külvárosi részen, talán még most is gyalogolnánk vissza a szállodába.

Mivel a Pendik állomás a központtól nagyon messze van, a vonat indulása előtt már három órával elindultunk. Előző nap az óváros melletti Sirkeci vasútállomáson (innen indulnak a vonatok Európába) az interneten lefoglalt jegyeinket kiváltottuk, hogy lehetőleg egy perc se vesszen kárba, nehogy lekéssük a vonat indulását. Egy metrós átszállást követően ültünk fel arra a buszra, amely Pendik külvárosba tartott, a 49. megállóban kellett leszállnunk, ez is érzékelteti azt, hogy milyen hatalmas távolságok vannak a városon belül. Ezen a buszon történt meg isztambuli tartózkodásunk alatt második alkalommal az, hogy a helyiek, látva azt, hogy turisták vagyunk, kifizették helyettünk az időközben lemerült utazási kártyánk miatt annak költségét. Természetesen a busz nem minden állomáson állt meg, így a 20.-nál már abba is hagytuk a számlálást, mert fölösleges volt. A busz sofőrje szerencsére látta, hogy elveszett turisták vagyunk, és segített nekünk.

A nagysebességű vonat, mint olyan, teljesen megfelelt férjem elvárásainak. Kényelmes volt, tiszta, és hozta a 250-260 km/órás sebességet. Utazás előtt azt gondoltuk, hogy a tájból a sebesség miatt semmit sem fogunk látni, csak egy hosszú csíkot Isztambul és Konya között, de nem így történt. Észre sem vettük, hogy mennyivel megy a vonat, annyira stabil volt a pálya, és ha a kocsiban elhelyezett kivetítő nem mutatja folyamatosan a sebességet, azt hisszük, hogy az egész átverés.

Konya a szent város és dervisközpont

A közel egymillió lakosú szent városba, Konyába egy ankarai átszállást követően, késő délután, több mint 700 km vonatozás után érkeztünk meg. A gépkocsi bérbevételét csak másnapra terveztük be, így taxival mentünk be a városközpontba, a Mevlana múzeum közvetlen közelébe található szállodánkhoz. A Mevlana múzeum ugyanakkor mauzóleum is, a város legfontosabb látnivalója. Dzsalál ad-Dín Rúmi szúfi filozófust és költőt nevezték tanítványai Mevlana-nak, azaz „mi urunk"-nak. Mevlana tökéletesen ismerte az iszlám jogot és az iszlám hagyományokat, a Korán-magyarázatot, a perzsa, indiai és arab irodalmat, de tanult görögül és tanulmányozta a görög filozófusokat is. Dzsámikban tanított és prédikált, népszerűsége miatt tanítványainak és követőinek száma egyre nőtt. A szeldzsuk-török Rúmi alapította meg a mevlevi dervisrendet a XII. században, azaz a kerengő dervisek rendjét, fia pedig a rend szigorú szabályait. Atatürk a Török Köztársaság megalakulásakor betiltotta az összes dervisrendet az országban, így azok csak titokban működhettek. Konyában van a mevlevi dervis szerzetesek központja, minden év decemberében hívők sokasága érkezik a városba, hogy lerója tiszteletét Rúmi előtt. A mauzóleum díszes falai között van ugyanis elhelyezve Rúmi aranyfonallal átszőtt, zöld takaróval letakart szarkofágja.

A múzeum megtekintését másnapra halasztottuk, és mivel az eső is csepergett, a múzeum kertjébe meghirdetett ingyenes dervistánc is elmaradt, mi pedig a belváros felfedezésébe fogtunk. A múzeum környéke mindig zsúfolt, mert a szűk sikátorokban van a helyi piac, ahol mindent lehet kapni. Ami ott nincs, az nem is létezik. Szent város lévén, Konyában csak elvétve lehet sört vagy más alkoholos italt vásárolni, úgy a boltokban, mint éttermekben is. Évekkel ezelőtt már jártam Konyában egy társas út keretében, a mi magyar csoportunk jót szórakozott azon, hogy a nekünk járó 3 csillagos szálló helyett egy német csoport kérésének eleget téve a nekik szánt, fantasztikus 5 csillagos szállodában alhattunk, ugyanis ez utóbbiba a németek nem vihettek fel alkoholt, és nem is ihattak az étteremben. Talán az olcsóbb szálloda engedékenyebb volt velük, mi mindenesetre jól jártunk a cserével.

Hogy az eső elől behúzódjunk, beültünk teát inni egy kebaboshoz, aki, amikor meghallotta, hogy magyarok vagyunk, még a fogyasztás árát sem fogadta el. Talán valamilyen szálak Magyarországhoz kötötték...

A reggeli múzeum- és városnézést követően elindultunk gyalogosan a gépkocsikölcsönző irodához, a város túlsó felére. Az internetről kimásolt cím alatt ellenben a sok, ugyancsak autókölcsönzéssel foglalkozó cég között nem találtuk a mienket. A szomszédos benzinkút dolgozói siettek a segítségünkre, saját telefonjukkal felhívták a cég vezetőjét, akiről kiderült, hogy a vasútállomás mellett székel, majd még taxit is hívtak nekünk. Nagyon régen tapasztaltunk ennyi segíteni akarást.

Hamarosan megkaptuk Renault Symbol (nálunk Renault Thalia néven fut) gépkocsinkat, hogy aztán kisebb-nagyobb bénázást és fölösleges kanyarokat leírva a városban, végre elindulhassunk az elvarázsolt és egyedülálló Kappadókia felé...
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina