Hárman Vietnámban

Vietnam

Ott-tartózkodás ideje: 2019. jan. 26.  - 2019. feb. 14. (19 nap)

0 hozzászólás I 836 látogató olvasta. Rögzítve: 2019. márc. 28. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar rusigabi Beszámolója

Cimkék: Vietnám Hongkong Makaó Hanoi Halong Saigon PhuQuoc 

De ne szaladjuk ennyire előre… kezdjük az elején. A terv: Hong Kong – Makaó – Hanoi – Halong öböl – Phu Quoc sziget – Saigon. Multicity jegyeket figyelgettük, hogy hazafelé ne kelljen annyit repkedni. Megint az Emirates lett a befutó, bár a 4 órás dubai átszállás mindig kicsit gondolkodóba ejt. Mondjuk idén majdnem kevés lett.
Két gép is indult egy időben Dubaiból Hong Kongba, egy bangkoki átszállással és egy közvetlen járat. Apával és a fiammal békésen ücsörgünk a „kapunk” mellett és figyeljük az előttünk sorban állókat. A mi jegyünk „E” zónás, ráérünk a boarding végénél beszállni. Ekkor jön a hidegzuhany, ez nem a közvetlen járat kapuja, az a reptér másik végén van. Aki járt már a dubai reptéren, az tudja, milyen távolságok vannak. Rémület: 10 perc van még a boardingból. Ezt nevezik „kapuzárási pánik”-nak? Szerencsére jön egy üres elektromos kocsi, leintjük és elszáguld velünk a metróig. A szerelvény pont a kapunk előtt áll meg. Mázli. Közben persze hallgatom a páromat, hogy lehetek ilyen amatőr, hogy benézem a kaput. Én. Mert a többiek nem tudnak olvasni. Magyarázom, hogy valószínűleg kerestek volna minket, mivel kombijegyünk van és pontosan tudják, hogy megérkeztünk Pestről. Na mindegy, végre repülünk Hong Kong felé.

Hong Kong

Másnap délután szállunk le Lantau szigetén, innen taxival megyünk át a számos híd egyikén Hong Kong Islandra. A piros taxit (nem mindegy milyen színű, mert a zöld és a kék nem arra jár) a reptéren rendeljük, kapunk egy jegyet droszt számmal és mire kiérünk ott vár a kocsi. Hármunkra az Airport Express 330 hongkongi dollár lett volna, plusz átszállások bőrönd cipeléssel. Így 370-et fizetünk a hotelig. Szállásunk a Butterfly on Morrison, a villamos vonalán. Villamos. Emeletes. Vicces. Olcsó. És nagyon jól el lehet érni vele mindent, ami nekünk fontos. Még a reptéren vettünk Octopus kártyát az automatából, ezt minden tömegközlekedési eszközön elfogadják. Nagyon praktikus, nemcsak a metrónál, de a legtöbb kisboltban is feltöltik, sőt vásárolni is tudsz vele.
Hong Kong elképesztő. Sejtettem, hogy előkelő helyet fog elfoglalni az általam eddig látott „felhőkarcolós” városok sorában. A legtöbb ilyen város, méretétől függetlenül sík terepre épült. Hong Kong természeti adottságai által, a dimbes-dombos szigeteivel, az egyik legizgalmasabb város, ahol jártam.
Bejelentkezünk a hotelba. A szobához ingyen 4G-s mobil wifi is jár, ennek nagy hasznát vesszük a továbbiakban. Kipakolunk, felrakjuk az összes kütyünket töltőre, le is verjük szépen az automatát az egész emeleten. A recepciós fiú gyorsan intézkedik, szerencsére a vízforralóra gyanakszik. Innentől óvatosan dugdosunk. Gyors zuhany és irány a Peak Tram végállomása, hogy még naplemente előtt feljussunk a Viktória csúcsra, így lesznek nappali és esti képeink is! Nem lettek. Olyan tömeg kígyózik a felmenetelre várva, hogy még a hajnali fotó is csak sanszos lenne. Újratervezés. Irány a metró, ami az öböl alatt átvisz Kowloon-ba. Ez a negyed az állam szárazföldi részén található. Mire átérünk besötétedik, próbáljuk megtalálni a Stars Avenue-t. Hát akkor itt készítünk esti felvételeket. Útban a Temple Street felé, ahol az éjszakai piac van, betérünk egy kis kínai kajáldába vacsorázni. Ezt megfejeljük még spéci hongkongi gofrival. Igazi helyi nevezetességre bukkanunk, sorszámot kell húzni, olyan sokan várnak - de megéri. Isteni. Később persze felfedezzük, hogy az utcánkban is árulnak ilyet, csak házilag barkácsolt „vasalóban” sütik, félpénzért. Odaszokunk.

Kora reggel leszaladok (na jó, leliftezek a 18. emeletről) némi élelemért, mert sajnos a hongkongi szállások többségében nem foglaltatik benne a reggeli. Még este kinéztünk egy jó kis pékséget, veszek a fiúknak virslis buktát, meg csokisat is fojtásnak. Én kipróbálom a kókuszost és beszerzek pár doboz tejeskávét is. Mindegyik nagyon fincsi, még meleg. Itt is tudok Octopus kártyával fizetni. Reggeli után ismét elvillamosozunk a Viktória csúcshoz felkúszó siklóig. Még előző este megvettük a jegyet on-line, ugyanis külön kapu van az elővételeseknek, így nem kell sorban állni. Hiába érünk föl viszonylag korán, a kilátó csak 10.30-kor nyit. Nem értem, miért nem igazodik a sikló nyitva tartásához. Talán, hogy beüljünk egy kávéra a kilátó alatt? Igen. És hogy elkészíttessük életünk talán legdrágább és egyben legviccesebb fotóit is. Nyitás, végre feljutunk és elénk tárul a hőn áhított látvány, a felhőkarcolók, az öböl, a szigetek sokasága. Pazar. Január végét írunk, de az idő kellemes, késő tavaszias. Viszont fúj a szél. Talán ennek is köszönhető, hogy szép tiszta az idő. Tartottam tőle, hogy nagy lesz a pára, vagy felhős esetleg ködös lesz a táj. Lassan dél, ideje átrándulni Lantau Islandra.

Gondolhatnánk, bonyolult a közlekedés a szigetek és a szárazföld között, de a remek metróhálózatnak köszönhetően könnyedén eljuthatunk bárhova. A sárga metróvonal végén felvonóra (Ngong Ping 360) váltunk - itt is célszerű online jegyet venni - és átlibegünk a Lantau szigetre. A liftből remek rálátás van a reptérre, illetve az idén januárban átadott Macau Bridge-re. Már amennyi látszik az 55 km-ből. (Mellesleg ez a világ leghosszabb tenger feletti hídja.) És lassan feltűnik a Tian Tang Buddha óriás sziluettje is. Mennyire más ez a sziget, buja növényzet, madárcsicsergés, a Po Lin Monostort körbe lengő füstölőillat. Gyerünk fel a meredek lépcsőkön - elkezdjük számolni, de feladjuk. Odafent csodás panoráma vár minket, igaz a környező szigetek többsége párába burkolózik. Itt nincsenek felhőkarcolók, plázák, emeletes buszok és villamos, még Tesla se.
Merthogy a „mi autónk a Suzuki”, az övéké pedig a Tesla. Hong Kong Island utcáin sétálva nem tudom nem észrevenni, hogy kb. minden tizedik autó Tesla. Ez is Hong Kong. Mint ahogy a shoppingolás is. A libegőről leszállva egyből a Citygate Outlets nevű helybe ütközünk. Hatalmas akciók, a dolog „overbudget” végződik. Közben megint ránk sötétedik - úgy rohan az idő. A sárga metróval elmegyünk a Centralig, ott átváltunk a pirosra, ismét Kowloon a cél. Megkeressük a Ladie’s Marketet, ami tulajdonképpen a Temple Streeti éjszakai piac pepitában. Táskák, ruhák, cipők - jó és kevésbé jó hamisítványok. Épp a hűtőmágnesek közt válogatok, amikor az egyik hordozható hangszóróból - a bulldog formájú a legmenőbb - magyar mulatós hangzik fel. Jesszus! Legszívesebben odamennék az árushoz, hogy honnan szerezte ezt a zenét. De mégsem, mert a végén még azonosítanak vele…
Utolsó hongkongi napunkon ismét korán kelünk, irány Makaó! Sokat hezitáltunk, milyen közlekedési eszközt válasszunk, mivel a hajózás mellett idén januártól már szóba jöhet a hídon való átkelés lehetősége is, ami elméletileg félárban lenne. Viszont a hídhoz való eljutás - ami Lantaun van - körülményes és időigényes (metró, busz, stb.), míg a gyorshajók kikötője kedvenc villamosunkkal pár perc alatt elérhető. A jegyeket Visával venném, de a kártyát elutasítja a gép. Már máshol is tapasztaltam Hong Kongban, hogy csak a Mastert fogadják be (főleg a kisebb boltokban). Elég fura, mert Ázsiában inkább a Visát szoktam használni, eddig probléma nélkül. A jegyvétel után útlevél ellenőrzés - hiszen elhagyjuk az országot – majd gyors becsekkolás. Tökre mint a repülőn, jön a sztyuvi, hogy be csatoltuk-e az öveket, elmutogatja a menekülési tervet, a monitoron reklámok mennek. „Kilövés”. A kikötő környékén eléggé hullámzik, de pár perc múlva már repeszt a katamarán a nyílt vízen. Már nem bánom, hogy nem az ablak mellett ülünk, mert a felfröccsenő víztől úgysem lehet jól kilátni, bár a távolban felsejlik a Makaóra vezető híd. Szundikálunk, az utóbbi napok elég húzósak voltak, még nem teljesen szoktuk meg a 7 óra időeltolódást.

Makaó

Ázsia Las Vegasa-ként is emlegetett Makaó két részből áll. Északon a Makaó nevű félsziget, délen Taipa szigete csatlakozik hozzá, ahol egyébként Makaó nemzetközi reptere is található. A mi járatunk a félszigeten köt ki, Outer Harbourben. Tőlem szokatlan módon nem készültem részletes program tervvel (ezt kis családom szóvá is teszi), bár a fő látnivalókkal tisztában vagyok. Forgatjuk a váróban szerzett térképet, közben elhessegetjük az alkalmi idegenvezetőket. Mivel a félsziget látnivalói gyalogosan is elérhető távolságban vannak, elindulunk a Fisherman’s Wharfon. A fedett sétány emlékeztet a singapuri Boat Quayre. Elég művi, mintha díszletek közt járnánk. Erre ráerősít az is, hogy rajtunk kívül egy lélek se jár erre, tekintettel a korai érkezésre. Itt is rengeteg, virágokkal teli zöld park van, ahol idős emberek sétálnak, tornásznak. Úgy látszik ők is koránkelők. Becserkésszük az „őskaszinót”, a Casino Lisboat, ami a többi monumentális építmény mellett eltörpül. Ránézésre olyan casablancás-humphreybogartos. A modern kaszinók többsége olyan makett-szerű, mintha a „Hotel” nevű társasjátékból pottyant volna ide. Ahogy telik az idő, népesülnek be az utcák, főleg a St. Paul Katedrális romjai felé haladva, ahol egyre szűkebbek és meredekebbek az utcácskák. Ez már láthatóan a portugál negyed. A katedrális homlokzata valóban impozáns látvány, még az előtte hömpölygő embertömeg sem tud rontani rajta. Felkúszunk a Monte Fort erődbe, ahonnan megdöbbentő a kilátás: alattunk kesze-kusza lapostetős penészes házak között ragyog a katedrális homlokzata, másik irányban a gyarmati épületek mögött a kaszinók modern tornyai, a távolban a túlparton felhőkarcolók sora. És aki „bedőlt” a kaszinóban, az innen szétágyúzhatja a Grand Lisboát .

Megkeressük a taxi állomást és átvitetjük magunkat Taipa szigetre. Fizetni itt is lehet hongkongi dollárral, ráadásul egy az egyben számolják a macaoi pataca-val. Beesünk az első kifőzdébe, jóllakunk mindenféle tengeri herkentyűvel. És aztán megint csak kapkodjuk a fejünket a kaszinók láttán. A leglátványosabb talán a Galaxy Macau, gyönyörű pakkal körbe véve, brutál méretű és még építenek hozzá! A másik hatalmas komplexum a The Venetian, ide be is nézünk. Szálloda, kaszinó, plaza és még isten tudja mi minden egyben. Kíváncsiság képpen felmegyünk a valahanyadik emeletre, ahol is „Velencében” találjuk magunkat. A „Szent Márk tér”-en vannak a kávézók, éttermek, a „Canal Grande” partján vannak a világmárkák üzletei, a csatorna vízén pedig lehet gondolázni . A Venetian előtt a kaszinók non-stop közlekedő ingyenes buszai várnak. A megfelelővel kivitetjük magunkat Taipa kikötőjébe, innen hajózunk vissza Hong Kong Islandra.

Útban hazafelé a Henessy Roadon beülünk egy nagyobb „önkiszolgáló” étterembe. Itt kapom utazásunk egyetlen olya ételét, ami nem igazán jó. Chicken curryt rendelek, az íze remek, de sajnos a csirke olyan módon van széttrancsírozva benne, mintha a konyhába betévedt volna az utcáról az emeletes villamos. A csontszilánkokat nem tudom külön értelmezni a hústól. A sarkunkon szerencsére kinn van a gofris, úgyhogy én is jóllakom. Tervezgetjük utolsó esténket: kifújjuk magunkat a szálláson és utána felvillamosozunk North Pointra. De úgy kipurcanunk, hogy senkinek sincs kedve már kimozdulni. Jobbhíján megpróbálom belepréselni a bőröndbe a fiúk újonnan beszerzett két pufi télikabátját és a többi holmit, amit tegnap este vásároltunk.

Reggel végre nem kell korán kelni, csak 11-kor indulunk a reptérre. Így a szokásos reggelit kivételesen később szervírozom. Pedig szeretek reggelente korán kimenni az utcákra - bárhol is járok - egész más ilyenkor a hangulat. És jól lehet fotózni is. Kicsekkoláskor kapunk egy kis térképet, amin a recepciós bejelöli, honnan megy az Airport busz a reptérre. Mivel már van helyismeretünk és alig két saroknyira van megálló, nem taxizunk. Az Octopus ide is jó, fejenként 40 dolcsiért kényelmesen kiutazunk a reptérre, a kártyákon lévő maradék összegeket pedig visszaváltjuk a reptéri információs pultnál. Megkeressük a Vietnam Airlines check-injét, de kissé bizonytalanok vagyunk. A sor már kígyózik, viszont a monitoron nem jeleznek sem járatszámot, sem érkezési helyet. Megkérdezem a sorban állókat, van köztük, aki Hanoiba megy. Később megszokjuk, hogy a vietnami légitársaságoknál egy pultnál egyszerre több járatra is be lehet csekkolni. Feladjuk a csomagokat és felmegyünk a foodcourt szintre. Iszonyú sorok állnak mindenütt, a leghosszabb a Mekinél - ezt nem is igazán értem. A „Popeye”-nél eszünk, dupla akkora adagok, féláron.

Hanoi

Vietnám fővárosába tartó repülő út alig több, mint két óra. Mivel itt csak 6 óra az időeltolódás, nyerünk egy 1 órát. Vagy mégsem? Iszonyú sokat kell várni a csomagokra, vagy fél óráig csak dobozok jönnek, bőröndök nem. Két vietnami stewardessé a motyó, nem tudjuk mi a biznisz tárgya, de ha harminc csomag nincs, akkor egy se. Vietnámi dongot kellene váltanunk, ami nem gond, mert egymást érik a pénzváltók. Egyből milliomosok leszünk, 100 usd 2 milló 315 ezer vietnámi dong. Nem váltunk többet, mert a reptereken rosszabbul váltanak. Általában. Vietnám természetesen ez alól is kivétel, később tapasztaljuk, hogy itt váltanak a legjobban. Ugyanott veszünk mobil internetet is, 3 hét korlátlan használat 200 ezer dong. A reptérről kilépve ránk veti megát egy taxis és betuszkol a kisbuszába. Begyűjt mellénk még négy dán srácot, akik nem tudják még hol fognak lakni. Mondom nekik, hogy mi Oldtownba megyünk, szerintem az jó lesz nekik is. Vadul bólogatnak.
Hanoi közlekedése több, mint érdekes. A legtöbb főút kétsávos, osztott pályás. Leginkább a két sáv közt mennek, ha valaki sávot vált vagy előz, az index helyett a dudát nyomja. De robogóval simán jönnek szembe is. Meg mindenhol. Járdán. Úgy vásárolnak, hogy le sem szállnak, felhajt a robogóval az árushoz és már megy is tovább. A közlekedési lámpák csak jelzésértékűek. Értsd: a zöldön mindenki megy minden irányban, a piroson kevesebben.

A szállásunk a nyüzsgő óváros egy szűk sikátorában van, nem is értem, hogy tudtak a Bookingon „egészalakos” fotót csinálni az épületről. A recepciós meglepődik: írt nekem, hogy küldött értünk taxit a reptérre. Sorry, lemerült a telefonom. Cserébe megrendelem nála a következő airport taxinkat. Kifizetem a szállást (itt működik a Visa), kapunk kulcsot műanyag áramkapcsolóval. El van törve, de ez csak akkor derül ki, amikor már nem tudjuk kihúzni a nyílásból. Úgy látszik az elektromos dolgokkal nincs szerencsénk. Sebaj, megkapjuk a mellettünk lévő szobát. Enyhén szólva penészes. De legalább a fürdő modern és tiszta. Nem pakolunk ki, csak átrakjuk kisbőröndbe azt, ami két napra kell a Halong bay-es hajón alvós kirándulásunkhoz, a többi itt marad. Ezt a túrát a neten előre foglaltam, holnap reggel jön értünk a transzfer 7.30 és 8.00 között. A kiírás szerint reggeli 7.15-től, majd igyekszünk.
Lassan alkonyodik, érdekes módon így barátságosabb a sikátor: beindul az élet, sütnek, főznek. Kinn az úton, ha lehet még a korábbinál is több robogó jár. Beütjük a navigációba az éjszakai piacot és nekivágunk Hanoinak. Első próbatétel: átkelés a zebrán. Zöldet kapunk, ez persze nem akasztja meg a keresztirányú forgalmat. Öntudatos pesti lányként lelépek a járdáról, mégiscsak nekem zöld a lámpa! Átevickélek a robogók tömkelegén, tehetem, mert lassan tudnak csak haladni. A fiúk ottragadnak. Legnagyobb megdöbbenésemre a sarkon álldogáló fánkárus leányzó kezembe nyomja kosarát, és átszalad a fiúkért. Keresztül vonszolja őket a piroson, létrejön a családegyesítés . Ekkor már annyira röhögök, hogy koncentrálnom kell a kosár tartalmára, ahogy visszaadom. „Így kell ezt csinálni uraim! Happy new year!” mondja és megvendégel minket 3 fánkkal. A piac felé menet számos „Made in Vietnam” feliratú boltba botlunk, nagyjából ugyanazt árulják, főként UnderArmour és NorthFace cuccokat. Ez utóbbiból veszünk is egy nagy sporttáskát, hogy legyen mibe rakni az előbb említetteteket. Alkudni kötelező! A különböző utcákon haladva feltűnik, hogy egy utcában közel azonos portékát árulnak. Van edényes utca, van virágos utca, van kínai újéves holmik utcája, stb. A piacnál leülünk enni, családias a hangulat. Egy nagyobb asztalnál anyu apu kezébe nyomja a kisgyereket, felveszi a rendelést és a 12 év körüli fiára bízza a vacsoránk elkészítését. A kissrác gyakorlott mozdulatokkal kezeli a wokot, felcsapnak a lángok, pörög a rizstészta, serceg a husi, párolódnak a zöldségek. Bökdösöm 19 éves fiamat, látod ki a „családfenntartó”? Nem hatja meg. Elsétálunk a Hoan Kiem tóhóz, nagyon szépen ki van világítva a szigetre vezető híd, de a teknőcös pagoda zárva. Ide el kell még látogatnunk nappal is, amikor visszajöttünk a Halong öbölből. Csavargunk a téren, élvezzük a klímát, nincs hőség, de sokkal párásabb és melegebb a levegő, mint Hong Kongban.

Másnap fél hétkor ébreszt a teló, gyorsan elkészülünk és leszaladunk enni. Biztosra megyünk, omlettet kérünk. Én azért kipróbálom a vietnami teát, ami gyanús sárga színe ellenére nagyon finom. Jééé, mások is laknak itt. Sőt nagy valószínűséggel befizettek valami kirándulásra is, mert meg sem tudják enni a palacsintájukat, jönnek értük. Szacsi, a mi idegenvezetőnk nyolc előtt érkezik. Mint kiderül, sikátorunk másik végén is ki lehet jutni egy utcára, ahol pöpec kisbuszunk várakozik. A sikátor ezen részén felfedezünk egy kis kínai pagodát, valamint egy alkalmi „piacot”, élő kakasokkal, kevésbé élő tőkehússal, friss gyümölcsökkel és az elmaradhatatlan levesárusokkal. Felszedünk még pár külföldi turistát és egy vietnami családot. Szacsi nagyon vicces, meglepően érthetően beszéli az angolt és rengeteg érdekes információval lát el minket a bő 3 órás buszozás alatt.
A vidéki táj változatos, a háttérben dombok, az út mentén mocsaras területek váltakoznak élénk zöld vetéssel. Dolgozni nem sok embert látunk, mivel a kínai holdújév 10 napos ünnepében járunk. Ennek megfelelően rengeteg helyen árulnak narancsfát - ezt kb. úgy veszik, mint mi a karácsonyfát. És fel is díszítik. (Csak mi nem robogón szállítjuk haza). Főleg a városok közelében az út mentén rengeteg az építkezési törmelék, a szemét, de mint később látjuk, ez sajnos mindenhol így van. Lassan változik a táj, jobb kézre feltűnnek a mészkőképződmények, igaz még csak a szárazföldön. Hatalmas kapu alatt megyünk át és ráfordulunk egy gátszerű útra. Ez egyébként jellemző Vietnámra. Mármint a monumentális kapuk, amik a nagy semmibe vezető utakon egyszer csak indokolatlanul felbukkannak. A gát levezet a kikötőhöz, ahol új - leginkább befejezetlen - hotelek sora áll, szépen rendezett pálmafás parkokkal. Rengeteg kétszintes lakóhajó sorakozik a part mentén, amiknek nem jutott hely, azok a kikötőben horgonyoznak. Mindegyikhez tartozik egy kisebb kísérőhajó is. Sorra érkeznek a buszok, mindenki cuccol a saját hajójára. Szacsi vezényletével mi is elfoglaljuk saját kabinjainkat.

Halong bay

Végre kifutunk! A „Leszálló Sárkány öble” kb. 2000 mészkőképződményből áll. Egyre izgatottabbak vagyunk, ahogy közeledünk az öböl bejáratához. Közben asztalhoz invitálnak, elkészült az ebéd. Hatos asztalok vannak. Szacsi csapatépítés gyanánt minden étkezésnél igyekszik más asztaltársaságot összeállítani. Az ételválaszték és a mennyiség elképesztő, a hagyományos vietnami és kínai húsételeken kívül, halak, tengeri herkentyűk, gyümölcsök. Amikor azt gondoljuk, már minden az asztalon van, újabb fogások érkeznek. Gyümölcs shaket iszogatok, a fiúk söröznek és kipróbálják a vietnami kávét. Érdekes szerkezet amiben készül, némi gondolkodást igényel, hogyan szabadítsd ki a bögrét a „kotyogó” alól úgy, hogy ne koszold össze a terítőt. Amúgy az ital az egyetlen, amiért fizetni kell, a többi all inclusive. Mire végzünk az ebéddel beérünk a mészkősziklák közé. Első állomásunk a Thien Cung barlang, a szigetre a kísérőhajóval hoznak ki. Nem is gondolná az ember, mekkora barlangrendszer lapul a szikla belsejében, ahol szépen megvilágított sétány vezet körbe. Szerencsére nincs tömeg, pedig rengeteg hajóval találkoztunk útközben. A második szigeten, ahol kikötünk, lehetőség van fürdésre. Nekem a víz túl hideg - hiszen februárt írunk -, de az edzettebbek és persze a fiam megmártózik. Felmászunk a kilátóba a keskeny, leginkább természetes kialakítású több száz meredek lépcsőn. Káprázatos kilátás fogad minket, minden irányban csúcsos, zöldellő sziklák törik meg a csillogó smaragdszínű vizet. A fotók nem tuják visszaadni sem a látványt, sem a színeket, pedig ma szerencsénk van a napsütéssel. Jó lenne itt fenn csendben ücsörögni és megvárni a naplementét… De hát újabb hangos csoportok érkeznek, minket meg várnak a hajón vacsorára. Ebben az öbölben horgonyzunk le éjszakára, pár másik hajóval egyetemben. Nagyon mutatósak a sötétben kivilágított hajók és ahogy a fények visszaverődnek a sima víztükrön. A vacsora hasonlóan az ebédhez kiváló, a tálalásról nem is beszélve. Virágmintára faragott zöldségek, töklámpásként világító ananász, piramisra tornyozott rákok. Vacsora után újabb csapatépítő program, az elmaradhatatlan karaoke. Nem a mi műfajunk. Szerencsére Szacsinak elég jó hangja van, sőt az asztalunknál ülő vietnámi család 13 éves kislánya is nagyon szépen énekel, ráadásul anyanyelvén. Az igazi meglepetés a mellettünk lévő asztaltól jön. Olyan gyönyörűen énekel az egyik leányzó, hogy az X-faktor zsűrije könnyekre fakadna, ha hallaná. Aztán nagyjából itt vége is lett a lelkesedésnek, úgyhogy a „happy our” keretében koktélozunk még egy ideig. Szacsi jósol Apa tenyeréből, aztán elszivárgunk.
Reggeli 7-kor! (Figyelmeztettek, hogy a vietnámi koránkelő népség és ezt később Phu Quocon is tapasztaljuk.) Sajnos felhős időre ébredünk, de azért lehet a kabinablakból jó kis képeket lőni. A kiadós reggeli után felszedjük a horgonyt és elindulunk a pár öböllel arrébb található Pearl Farmra. Ez egy emeletes úszóépítmény stéggel, a kagylótelepek mellett. Nemcsak turista-csapdaként működik, mert az ékszerbolt és a büfé mellett fejtágítás is van gyöngytenyésztésből. Élőben megfigyelhetjük, hogyan „termékenyítik” meg az anyagolyót és helyezik be a kagylóba. Nincs laca-faca, 30 percig él a kagyló szárazon. 70%-os eséllyel fejlődik belőle gyöngy és legalább négy év kell, hogy már eladható méretű legyen – már ha minőségileg megfelelő. Próbaképpen felnyitnak egy friss négyévest – most izgulunk, de tényleg  - és van benne gyöngy! A végén persze beinvitálnak a boltba is. Még itt a farmon kajakokba szállunk, lehetőség van körbe eveznünk az öbölben. Nagyon tetszik ez a béke és nyugalom, ahogy a türkösima smaragdzöld vízen siklunk. Egész közel tudsz menni a mészkősziklákhoz, egyes helyeken nagyon sekély a víz, de mindenhol kristálytiszta. Még maradnék, de letelt az időnk, indulás vissza a hajónkra. Időközben derengeni kezd, néhol előbukkan a napocska, úgyhogy stipi-stopi a napozóágyak az emeleten! De nem sokáig pihenhetünk, mert Szacsi főzőtanfolyamra invitál minket az étterembe. Na senki ne gondoljon egy bocuse d'or szeánszra, de elsajátíthatjuk a vietnámi tekercs elkészítését. Mi több, meg is ehetjük, amit „főztünk”. A fiúk kevésbé lelkesek, mint én, de némi unszolás után végül beállnak tekerni. Természetesen nagyon élvezik és persze ízlik is nekik. Utána visszakúszunk még a fedélzetre napozni és gyönyörködni a tájban. Sajnos már visszafelé vesszük az irányt. Kikötés előtt még vár ránk egy ebéd, bár a tavaszi tekercsek után nem vagyunk túl éhesek. Kaja után kifizetjük a kétnapi italfogyasztásunkat - bagatell -, hagyunk némi pénzt a tip boxba és Szacsival is rendezzük itt tartózkodásunk árát, amit foglaláskor nem kellett előre kifizetnünk. A dollárt itt is elfogadják, mint a legtöbb esetben, ellentétben az otthoni infókkal. Felcuccolunk a kabinokból, már látszik a kikötő. Most kezdjük kicsit bánni, hogy nem a 3/2 napos túrát választottunk. Míg várunk a buszunkra, megfigyelhetjük, hogyan csinálják a nagymenők ezt a halongos dolgot. Egy hidroplán startol a vízről és száll fel a sziklák irányába. Nekik talán van esélyük megszámolni, hogy valóban hány szikla is mered az ég felé. Kicsit vagyok csak irigy.

A Hanoiba tartó visszaúton megállunk egy helyen ahol, helyben készült kézműves árut tudunk vásárolni. Tényleg nagyon szép hímzett faliképek, kagylóból készült szuvenírok és sok más egyedi apróságot árulnak. Meg kevésbé apró dolgokat is, mint például két méter magas, egy tömbből faragott kőszobrokat. Ezt most inkább kihagyjuk, nehezen tudnánk a repülőn a túlsúllyal mit kezdeni.
Hiába buszoztunk immár több száz kilométert, nem tudjuk megszokni extrém vezetési stílusukat. A KRESZ oktatásuk valószínűleg kimerül az „itt a duda, nyomd bármi van” mondatban. (A törökök vagy az olaszok nyomukba sem érhetnek.) Hanoiban mellbe vág megint a zaj, a nyüzsgés. Nem panasz, ezt is szeretjük Ázsiában. Lepakolunk a szálláson, felfrissülünk és ismét nyakunkba vesszük az esti várost. Szombat lévén megkeressük a hétvégi piacot. Egy utcai árusnál eszünk, süti a pálcikás husikat, csak nem sült rizspogácsát ad mellé, mint Thaiföldön, hanem egy hosszúkás, nagyobb zsemlébe rakja zöldséggel. Mint kiderült ez a vietnámi kenyér és nagyon vicces, hogy ollóval vágják ketté. A másik mókás dolog az utcai fodrászat. Szükséges hozzá egy kerítés vagy fal - amire felakasztják a tükröt - egy háttámlás szék és pár stoki a várakozóknak. Ja meg a fodrász. Másnap délelőtt megnézzük a St. Joseph katedrálist és visszamegyünk a Teknőc tóhoz a pagodába. A szentként tisztelt óriásteknős pár éve pusztult el és itt állították ki a tavon fekvő pagodában, narancs- és bonsai fák társaságában. Furcsa ez a nyugalom szigete, itt Hanoi óvárosának központjában. Lassan visszasétálunk a szállásunkra, délre kértük a taxit. A reptérre menet elhaladunk a Ho Chi Min Mauzóleum mellett és útközben még egy Lenin szobrot is megcsodálhatunk. A hivatali negyedben járunk, mindenhol fegyveres katonák őrzik a kapukat. Hanoi ezen része számomra nem annyira vonzó, pont elég így menetközben megfigyelni.
A reptéren, okulva a hong kongi Vietnam Airlines tapasztalatainkból, nem hagyatkozunk csupán a kiírásra, mely szerint 33-35 közötti pulthoz lehet menni becsekkolni, inkább odamegyek a VietJet-es irodához a jegyünket lobogtatva. A pulttal szemben 3 sor is áll a check in-re várva, de egyik kijelzőjén sincs járatszám vagy célállomás kiírva. A VietJet-es hölgy a legközelebbihez irányít minket. Beállunk a sorba és már majdnem odaérünk, amikor a túlsó monitoron egyszer csak megjelenik a Phu Quoc felirat a járatszámmal. Irány a másik sor vége! Párom, akinek az a parája, hogy egyszer rossz repülőre száll, sík ideg. De jó gépen ülünk és két óra múlva már a thai öböl felett repülünk, merthogy Phu Quoc szigete nem Vietnám majd kétezer kilométeres keleti partja mentén fekszik a Dél-Kínai tengerben, hanem a nyugati csücsöknél található, Kambodzsa alatt.

Phu Quoc sziget

Délután ötkor landolunk. Kicsi reptér, viszonylag nagy forgalommal, nincsenek folyosók. Ahogy kilépünk a gépből vigyorgunk –jó helyen járunk: a forró szélben lengedeznek a pálmafák. Hurrá, nyolc nap tengerpart! Szállásunk Long beachen van, nagyjából fél úton a sziget „fővárosa” Duong Dong és a reptér között. Bármerre nyaralunk Ázsiában, 3 szempont szerint szoktam szállást választani. Tengerparti fekvés, bungaló trópusi kerttel és hogy megfizethető legyen. A Nhat Lan Resort pont ilyen, igazi családi vállalkozás, kisbolttal, saját tengerparti étteremmel, ingyenes reggelivel és napágyakkal. Átvesszük négyágyas légkondis beach view bunginkat. Lassan alkonyodik, de azért nem bírjuk ki, hogy legalább térdig ne menjünk be a langyos tengerbe. A naplemente fantasztikus – milyen is lenne? És ezt minden este akár a teraszunkról is élvezhetjük. Gyors zuhany után úgy döntünk, a parton kellene vacsorázni. Mellettünk kettővel kis zöld asztalok állnak a süppedős homokban. A sós tengeri levegőhöz kellemes, füstös barbecue illat vegyül. Kis „csónakban” jégágyon hatalmas tintahalak pihennek, pár barracuda és egy halom királyrák társaságában. Választunk, felizzik a faszén. A haltálhoz saláta, rizs és természetesen szószok is járnak. Mivel „Phu Quoc” nevű sör nincs az itallapon, így megelőlegezzük magunknak a „Saigon”-t. (Hanoiban természetesen „Hanoi”-t, Halong bayben pedig „Halong”-ot ittunk, bár nekem mindegyik egyformának tűnt – lehet csak a címke más ). A szomszéd bárban szól a zene, igazi beach-feeling babzsákkal, lampionokkal, tűzshow-val, meg ami kell. Ismét fáradtan zuhanunk az ágyba, de most azzal a gondolattal, hogy holnap végre nem csinálunk semmit.

Viszonylag közel vagyunk az egyenlítőhöz, így a nap nemcsak korábban nyugszik, de később is kel, mint ahogy ezt nálunk nyaranta megszokott. Igaz itt most tél van, azaz száraz évszak, tehát nappal 30 fok, éjjel 25. Reggel hétkor már világosodik, a fiúk még horpasztanak. Felkapom a futócuccot - csuka nem kell a homokba - és nekivágok a tengerpartnak. Futás közben olvasgatom az ismerős szálloda neveket. Kívülről tudom a sorrendet, annyit nézegettem őket a neten, még a foglalás előtt. Szerényen megveregetem a vállam, jól választottam. Sok szállás előtt olyan keskeny a part, hogy a fáktól nem lehet napozni, hacsak be nem viszed az ágyat a tengerbe. Az egyik mellett valami csatornaszerű vezet a vízbe, de „clear water” felirat sem tudja álcázni a szagot. Na jó, van olyan is, aminek klassz a medencéje, de a beachfront házikók elé épült, úgyhogy ez sem az igazi – meg emlékeim szerint drága is. Szóval nem cserélnék. A korai időpont ellenére már páran fürdenek, igaz a legtöbbjük vietnámi. Miért furcsa nekem a sok vietnámi a vietnámi tengerparton? Mert Thaiföldön, vagy Malajziában a nyaralóhelyeken szinte csak külföldit látsz pihenni. Lehet, hogy a 10 napos ünnepnek köszönhető, de a szállásunkon is sok, többgenerációs vietnámi család pihen. Vicces, ahogy a tata pizsamában leslattyog a partra, ledobja a nacit és alsógatyeszban besétál a vízbe. Közben a lánya az egyik nyugágyban levessel eteti pár hónapos unokáját, mindezt reggel hétkor. Ebbe az idilli csendéletbe rohannak bele ugatva a kóborkutyák, felriasztva a „mi” háziebünket. A hangzavarban már bátran be merek nyitni a bungalónkba, ébresztő fiúk, megjött anya és éhes! Míg összeszedik magukat lefoglalok három napágyat (hajnali nyolckor), mielőtt késő lesz. A reggeli nem svédasztalos, de elég nagy a választék 8 reggelihez. Elsőre nem vagyunk túl bátrak, a zöldséges omlettel nem lehet mellé nyúlni. Kipróbálom a gyömbérteát (frissen reszelt, nem filteres) jó sok lime-al, rá is kattanok. Átvizslatjuk az étlapot, mert nem vagyunk képben, hogy esetlegesen jönnek-e napközben tengerpari kajaárusok. Széles a választék, egész jó árban. Hozzáteszem, hogy Vietnám kaja szempontjából nem annyira olcsó, mint vártuk – főleg, hogy nem túl nagy adagokat adnak. Kivételt képez ez alól a levesük (Pho), amit ha reggelire eszel el vagy vele egész nap.

Ezerrel toljuk a napon, később ráveszem a gyereket, hogy sétáljon el velem a parton déli irányba, mert arra úgysem fogok futni. Nem is lehet, mert egy sziklás partszakaszon kell átmászni, hogy elérd a public beachet, itt viszont jó széles a homokföveny. Délebbre nem olyan szép a part, mert elég sok helyen építkeznek, méghozzá elég puccos szállodákat. Séta közben találkozunk árusokkal, de csak gyümölcsöt és fánkot árulnak, „rendes” kaját nem. Úgyhogy délben a kis éttermünkben eszünk a parton. Elég lassú a konyha, mert megtelik az étterem a parton sétálókkal – de végre nem sietünk sehová. Három fiatal srác szolgál ki, látszik, hogy nem ez a szakmájuk. De igyekvőek, segítőkészek és viccesek. Reggel héttől este 11 ig. Igaz, valami mindig lemarad a rendelésből, de amint szólsz nekik, már vigyorogva pótolják is. Helyesek. Meg már mi is kezdünk belassulni. A délutáni napon-fetrengés közben a reptéren beszerzett térképet nézegetjük, illetve kaptunk ott egy 4 szigettúrás prosit is. Úgy tervezzük, hogy felváltva egy nap pihi, egy nap kirándulás, öt napra bérelnénk motort. Kettőt. Hol van az már, amikor még hárman ültünk egy robogón? Este ki akarunk sétálni a főútra körülnézni, de nem jutunk el odáig. Rögtön a mi kis zsákutcánkban találunk egy motorbérlőst. Mondjuk, hogy holnap reggeltől kellene nekünk két robogó 5 napra. Vigyük el most, mert holnaptól zárva lesznek 3 napig, mert ünnep van. Nem számol fel plusz napot, megállapodunk 70 dolcsiban. Ja, és menjünk el tankolni, mert a benzinkutak is zárva lesznek. Így történt, hogy felkaptuk a bukósisakokat (az én fejem elég kicsi, így én Hello Kitty-st kaptam ) és meg sem álltunk Duong Dong éjszakai piacáig. Szerencsére itt nincs akkora forgalom, mint Hanoiban, de azért a piac bejáratánál van némi tumultus. Leparkolunk és máris belebotlunk egy utcai sütögetősbe. Zsemle, olló, zöldség, husi, még husi, chili. Nyami. A piacon kisboltok, utcai árusok és éttermek is vannak. Nézelődés közben érzem, hogy valaki megérinti a hátamat. Hátra fordulok, egy asszony épp akkor húzza vissza csecsemője kezét. Már Hanoiban is fogdosták a hajamat, állítólag a szőke ember szerencsét hoz nekik. Így hát rámosolygok és visszasimogatom a babát. Amúgy a piacon örökhajtósan szól az ABBA „Happy New Year” című száma. És tényleg, idén sikerül kétszer is belépnünk az újévbe. Állítólag volt tűzijáték is, de nem láttuk.

Reggel, közvetlen a palacsinta – gyömbértea kombó után motorra pattanunk és északnak vesszük az irányt. Duong Dong felett két főút halad észak felé, de hiába van gps-ünk, természetesen meghülyül. Gyanúsan sokáig megyünk a totálisan üres 2x2 kétsávos úton, senki sincs, akit megkérdezhetnénk, jó helyen járunk-e. Már elég keskeny az út, előbb-utóbb a tengerparton kellene kikötnünk. Végül felbukkan egy kisház, aminek az udvarán egy család beszélget. Megmutatják a telefonjukon, hogy hol is vagyunk. Irány visszafelé, kb. 20 km-t. A gyerek szól, hogy negyedig van a tankja. Majd lesz valami. Átvergődünk a másik útra, és nemsokára elég tárul Kambodzsa látképe, ami innen 15 km. A partmenti árusnál hideg üdítő mellé sikerül vennünk benzint is, műanyagban flakonból. Most már semmi akadálya, hogy eljussunk Starfish beach-re. Igaz oda már földút vezet, de több robogóssal találkozunk ez alatt a tizen-kilométer alatt, mint a főúton.
Starfish beach nem hazudtolja meg a nevét. A sekély, kristálytiszta vízben már messziről jól kivehető a számtalan narancspiros tengeri csillag. Rengeteg van, figyelni kell, hogy rá ne lépjünk. Jólesik a mártózás, bár a víz legalább 28-29 fokos, de a motorról leszállva igen nagy a forróság. Visszafelé a tengerparti utat választjuk. Megállunk egy igen hosszú nevű pagodánál, ámulatba ejtő a sok színes virág. Hazaérve gyorsan csobbanunk egyet a tengerben. Hihetetlen, de megint eltelt egy nap.

Felülírjuk terveinket és másnap ismét robogóra pattanunk. Igaz nem megyünk messzire, csak Sao beach-re, a keleti partra. Ma itt strandolunk. Sao beach-ről annyit kell tudni, hogy a sziget egyetlen fehérhomokos és egyben legszebb partjaként tartják nyilván. A part valóban szép, de sajnos rengetegen látogatják - beleértve magunkat is. A szép summáért bérelhető napágyak, napernyők egymásba érnek, folyamatos az ejtőernyőztetés és a jetski bérlés. A tenger itt nagyon hullámzik, lehet benne ugrándozni. Lejjebb, ahol sekélyebb, hinták vannak felállítva a vízben. Mókás, ahogy hintázás közben tarkón csapnak a hullámok. Vagy arcon. Attól függ, milyen irányban ülsz rajta . Itt viszont van mozgó - konkrétan motoros - tengerparti kajaárus, amit a mi kis nyugodt strandunkról hiányoltam. Annyi a különbség a piaci árushoz képest, hogy nem faszénen süti a husit, hanem wokban olajon. Hazafelé meglátogatjuk az egyik vízesést, ami persze nem esik, csak csordogál, mert száraz évszak van. Ismét tapasztalhatjuk a vietnámi karaoke mániát. Egy család piknikezik a sziklák közt, apuka képes volt felcipelni egy kisebb hűtő méretű hangszórót és totál hangerőn énekel. Nem túl „természetközeli” élmény. Úgy döntünk, másnap tényleg sehová se megyünk, holnapután viszont be kellene fizetni egy 4 szigettúrára. Este a szállás recepcióján telefonos segítséget kérek, felhívatom a Pacific Boat nevű társaságot, akitől a reptéren a sznorkelles prospektust kaptuk. Körbe néztünk a helyi irodáknál, de mindegyik speedboatos verzió drágább volt. Ennél olcsóbban akkor jövünk csak ki, ha nagylétszámú sétahajóra fizetnénk be. Azt az infót kapjuk, hogy holnap lenne jó menni, mert utána szeles időt mondanak. Hát legyen, akkor holnap sem lustálkodunk. Este a főúton motorozva felfedezünk egy jó BBQ büfét. Egy hatalmas fedett placc, háttérben kivetítőn a wakeboard verseny, előtte DJ pult és rengeteg kis asztalka várja az éhező fiatalokat. Hosszú asztalon előre pácolt húsok, tengeri herkentyűk, zöldségek sorakoznak. Szedsz a tányérodra amit szeretnél, fizetsz a pénztárnál és választasz egy asztalkát. Akkor hozzák oda a kis faszenes sütögető edényedet és meggrillezheted magadnak amit vettél. Nagyon tetszik, tök buli.

Reggel fél kilencre jön értünk a kisbusz, útközben felvesszük a többieket, összesen 11-en vagyunk. A túra a sziget déli csücskéből An Thoi városból indul. Idegenvezetőnk Wow, kvíz kérdésekkel szórakoztat minket, nagyon értékes nyalókákat lehet nyerni. Mondjuk amúgy sem unatkozunk az út alatt, azt számoljuk, hogy sofőrünk hányszor találja el a megfelelő sebesség fokozatot. Egy véleményen vagyunk, miszerint csak automata váltós kocsit szabadna vezetniük. Legalább maradna szabad kezük a dudáláshoz. An Thoi kikötőjében motorcsónakba szállunk. A beépített motoros speedboat 20 személyes, kényelmesen elférünk rajta. A „kapitány” elől felszedi a horgonyt, hátul a kolléga összeérint két kiálló vezetéket (csak nem lopott a jármű? ) és pöc-röf, már száguldunk is a szigetcsoport: Pineapple - May Rut - Fingernail - Dam Ngang felé. Elhaladunk Phu Quoc alatt található három nagyobbacska sziget mellett, amiket An Thoiból induló cable car köt össze és Hon Thom a végállomása. (Hű még ide is el kellen jönni!)

Igazi sznoris helyeken járunk, a hajóból egyből lehet csobbanni. Nem is megyünk ki a partra csak annál a szigetnél, ahol ebéddel várnak minket. Helyben fogott és készített kagylók, rákok, sült halak, rizs, dinnye, sör (dinnyére sör???), minden mennyiségben. Sőt külön levest is készítenek az egyik lánynak, aki tengeri betegséggel küzd. Itt kapunk egy kis szabadidőt, bár az evésen és a fürdésen kívül nem lehet mit csinálni. Hazafelé megállunk a nyílt vízen egy kis damilos tintahal horgászatra. Mindenki próbálkozik, de egyedül egy ausztrál srác fog kis halakat, ő viszont folyamatosan. Összességében nagyon szép helyeken járunk, de korallok és halak tekintetében azért Thaiföld szigeteit nem éri utol. Este ismét bemotorozunk Duong Dongba csavarogni, a piacon továbbra is az ABBA „dübörög”. Megtaláljuk az egyetlen banana pancake-est, itt valószínűleg újdonságnak számít, mert a helyiek tátott szájjal bámulják.

Végre egy nyugis tengerparti nap elé nézünk. Tűző nap, langyos tenger, jéghideg smoothie… mi kell még? Hááát, még jó pár hasonló nap kellene. De ezen kívül már csak két teljes napunk van hátra, amiből egyet Hon Thom szigetre szánunk. De végül is csak fél nap lesz belőle. Jegyet váltunk a cable carra. Kellemes meglepetés, a neten 500 ezer dongért árult jegyeket 200 ezerért mérik az ünnepre való tekintettel. Egy újabb „leg…”: a világ leghosszabb tenger feletti libegője, kis híján 8 km hosszú. (Mindenki megnyugtatására Doppelmayr.) A panoráma óriási, de legjobban mégis a vízen ringatózó türkizre festett halászhajók tetszenek. A libegő végállomásától golfautókkal szállítanak le Hon Thom sziget tengerpartjára. Közben elhaladunk az épülő vízividámpark mellett. A sziget rendezett, épített sétányai között tavak, szökőkutak, szobrok és mindenféle szórakoztató létesítmények, éttermek vannak, de ezek közül csak a tengerparti részleg üzemel egyelőre. Zöld pázsit a pálmafák alatt, napágyak a parton, sehol egy szemét, a vízben felfújható játszótér. Idilli, de nem a mi világunk. Nem hinném, hogy bárki ezért jönne Vietnámba. De nem bánjuk meg, hogy eljöttünk, mert a kilátás a felvonóról mindent megér. Úgyhogy készítünk pár fotót és visszalibegőzünk Phu Quocra. Megkeressük motorjainkat, ami nem egyszerű, mert reggel óta több száz robogó lepte el a parkolót. Délután ismét a tengerpartunkon lustálkodunk. Este leadjuk a mocikat, így másnap tényleg nem tudunk már kirándulni.

Utolsó napunk Phu Quoc szigetén. Ilyenkor mindent úgy csinál az ember, hogy ott motoszkál benne a gondolat – most futok itt reggel utoljára, ez az utolsó ebédünk, nem iszom itt több smoothie-t, nem akarok kijönni a vízből… Bőrünk már regenerálódott annyira, hogy kifeküdjünk egy masszázsra, az utolsóra. Este a recepción megrendelem a másnapi airport taxit és összepakolom a bőröndöket. Vacsorázni abba tengerparti étterembe megyünk, ahol első este is ettünk. Egy vigaszunk van, hogy másnap nem egyből repülünk haza, hanem előtte megnézzük Ho Chi Min Cityt. A város 55 perces repülőútra van a szigettől, de a VietJet gépe majd kétórás késéssel száll fel. Még jó, hogy nem ma repülünk tovább. A gép elég harcos darab, fiamat el is ültetik mellőlem, mert ki van szakadva az ülés karfája. Az előttünk ülő nőnek meg állandóan az ölébe nyílik az asztalkája. Amúgy eseménytelen lenne az út, de sikerül kifognunk egy hisztis kisgyereket. Szerencse, hogy eddigi repülésink során ezeket megúsztuk. A kiszállás is érdekesen zajlik, konkrétan a tűző nap elől a gép szárnyai alá menekülve várjuk a buszt az 50+ fokos betonon.

Ho Chi Min City

Az egyszerűség kedvéért Saigon. Sokkal inkább „metropolis”, legalábbis Hanoihoz képest. Nem csoda, hogy sokan hiszik Vietnám fővárosának. A városközponton is keresztül kanyargó folyó partján toronyházak, sokemeletes modern szállodák között megbújva itt is sok gyarmati stílusú szépen felújított épület áll, de persze akad szocreál is. A forgalom még sűrűbb - értsd mindenhol robogók -, de talán kicsit fegyelmezettebben közlekednek. Mondjuk a zebrán való átkelés itt is művészet, a gyalogátkelők egyik oldalán van csak jelzőlámpa.
A szállásunk vetekszik a hanoival, de két napra megteszi, különben is mit akarok 3 ezer forintért? A tervezett HopOn-os városnézés helyett gyalog-galopp vágunk neki a belvárosnak. A háborús múzeum és az állatkert kivételével letudjuk a kötelező látnivalókat a városnéző busz „Red Line 1” vonala mentén. Bevetjük magunkat a fedett Ben Thanh Market sűrűjébe. Egyenpólóban vagyunk (gyerkőctől kaptuk Karácsonyra), így aztán lépten-nyomon megszólítanak az árusok, hogy milyen szép kis család vagyunk. Fiam amúgy is népszerű a lányos anyukák körében, már kezdi kényelmetlenül érezni magát. A szuvenírokat ajánlatos a külső soron, a fix áras standokon megvenni, mert beljebb háromszoros áron akarják ugyanazt a nyakadba sózni, még ha alkudsz, akkor is. A választék egyébként elképesztő és elég jó minőségű.

Kellene keresnünk egy utazási irodát, mert másnap csak éjfélkor indul a gépünk, úgyhogy pont belefér egy egynapos buszos-csónakos Mekong-delta túra. De megint jön Apa parája: mi van, ha történik valami hazafelé a busszal és lekéssük a gépet? Feladjuk a tervünket, amit persze utóbb meg is bánunk. Ránk sötétedik, fel szeretnénk menni a Bitexco Tower 49. emeletén található Skydeck kilátóba. A jegyvásárláskor kiderül, hogy előtte kapunk egy 1 órás idegenvezetést az 50. emeleten található Heineken „múzeumban”. Jó móka, nemcsak a Heineken történetét mutatják be, de egy 4D-s utazásban is részt vehetünk, mint komlószem . Megtanulhatunk szabályosan sört csapolni, van Forma-1 szimulátor, filmvetítés és persze snack és sör minden mennyiségben. Ajándékként névre szóló üveges söröket is kapunk. Ennyi „kötelező” élmény után végre lemehetünk a 49. emeletre. Az éjszakai Saigon látképe a folyóval fantasztikus. Van itt egy kis kiállítás a hagyományos vietnami viselet fejlődéséről, a mostani verzióból már vettem magamnak a piacon – nem bírtam ellenállni. Lefekvés előtt azon töröm a fejem, hogy pakoljam el a söröket, hogy kibírják a hazautat.

Ez már tényleg az utolsó napunk Vietnámban. Reggelinket a sarki Seven 11-ben fogyasztjuk el, utána fogunk egy taxit és pár száz forintnyi dongért átvitetjük magunkat Chinatown-ba, a városnéző busz „Yellow Line 2” végállomásáshoz. Az itteni piac inkább a helyieknek, mint a turistáknak szól, minden kapható a napi szükségleti cikkeken át a bukósisakokig - bár itt ez utóbbi is annak számít . Ha már erre járunk, elhatározzuk: végig megyünk a „pagoda-soron”. Brutál meleg van, úgyhogy a harmadiknál feladjuk. Tegnap Heineken mérgezést kaptunk, ezért most inkább „Saigon”-nal hűtjük le magunkat. Elcsípünk egy taxit és elvitetjük magunkat egy légkondis helyre, nevezetesen az An Dong Plaza-ba. A rengeteg üzletből csak pár van nyitva, a legtöbb lehúzott redőnyön ott lóg a felirat: nyitás február közepén. Viszont találunk egy gyógyszertárat, ahol megmutatom a lábszáramat a patikusnak. Ugyanis még előző este tele lett piros kiütéssel. Nem viszket, csak idegesít, még sosem volt ilyenem. Érdeklődik, ettem-e tengeri herkentyűt mostanában? Majd három hete csak azt eszem. Napi egy Claritint javasol, kérdi mennyi kell. Mivel holnap már otthon leszek, kérek kettőt. Mármint szemet. Merthogy itt is, mint Thaiföldön, nem sóznak rád fölöslegesen 20-30 adagos dobozzal, csak amennyi szükséges. Nincs pazarlás és nincsenek felesleges, lejárt gyógyszerhalmok. Vizet is kapok hozzá. Délutánra teljesen kipurcanunk, visszamegyünk a szállásra és ledőlünk. Lassan besötétedik, feléledünk. Némi vita van, a fiúk helyben szeretnének vacsorázni, én viszont korábban kinéztem a Texas Chicken nevű gyorséttermet. No kagyló, no rák. Csirke. Amúgy mintha halványultak volna a pöttyeim, vagy csak megszoktam már?
A szálláson 21 órára kérünk taxit, a recepciós Grab-et hív, ami az Uber helyi megfelelője. Az autó pontosan meg is érkezik, egy Aygo. Van is fejvakargatás a sofőr részéről, hogyan fog három európai méretű embert két hatalmas bőrönddel egyetemben bepréselni. Valahogy azért csak sikerül és időben kiérünk a reptérre. Majdnem a felét fizetjük csak a taxis árnak. Az Emirates check in flottul működik, végre. A maradék dongjainkon veszünk még pár szuvenírt, már meg sem lepődünk, hogy itt olcsóbb, mint a városban.

Dubaiba már nem A380-al megyünk, mint idefelé jövet, de azért nem lehet okunk panaszra. Főleg, hogy tőlem szokatlan módon szinte végig alszom az utat, bár ehhez a gyógyszer is nagyban hozzájárul.
Az időzónáknak köszönhetően „másnap” délben érkezünk Pestre. A csalóka napsütésben didergünk. Hihetetlen, hogy 18 nap alatt annyira meg lehet szokni egy másik éghajlatot, egy idegen kultúrát, hogy szinte fáj hazajönni. De persze ez az érzés is hamar elmúlik, akárcsak ez az utazás.
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina